Az út fáradsága után az ózdi testvérek vendégszeretete vett körül a gyülekezeti házban, ahol megpihenhettünk, felüdülhettünk, majd ezután megcsodáltuk az ózdi és a borsodnádasdi evangélikus templomokat. Bekölcére vezetett utunk, ahol a természet ölén, nyugodt, csendes környezetben telepedtünk le.

Az esti órákban „Luther és a hálaadás” című vetítettképes úti beszámoló képei nyomán együtt elmélkedtünk Luther életén. (Éppen egy évvel ezelőtt részt vettem egy Luther-úton, és e fotók alapján készítettem egy úti beszámolót, amelyet most az itteniekkel is megosztottam.) Meglepett az őszinte, mély beszélgetés igénye, amikor Luther élete nyomán a hálaadás témáját a saját életünkre vetítettük. A bizalom légkörében éjszakába nyúlóan folyt a meghitt beszélgetés arról, mit jelent életünkben hálásnak lenni szüleinkért, városunkért, gyerekkori emlékeinkért, és mindenek felett a szeretet Istenéért, aki megújulásra hív bennünket is.

A szombat délelőtti program Kalocsa Zsuzsanna budapesti kórházlelkész áhitatával kezdődött a 118. zsoltárról, majd Tóth Melinda ózdi kórházlelkész „Hálaadással gyógyulni” című előadását hallgattuk egy nagy fa árnyékában. A téma mélyen megérintett bennünket, éreztük, egészen rólunk van szó. Igen, vannak sebeink, amelyekkel szemben olykor lázadunk. Így azonban nem lehet gyógyulni. Ha elfogadjuk sebeinket, felülemelkedünk életünk valóságán és hálát adunk mindenért, gyógyul a lelkünk. Az előadás után még bőven volt mondanivalónk egymásnak, majd az ebéd után útnak indultunk hazafelé.

Igazi feltöltekezés, életre szóló élmény volt a találkozás, az együtt gondolkodás és elmélkedés. Hálásan köszönjük Tóth Melinda testvérünknek a konferencia szervezését, a kedves fogadtatást, a mindenre kiterjedő figyelmességet! Isten áldjon meg bennünket és adjon erőt a kórházakban, a szenvedő emberek között végzett szolgálatainkhoz.

A szerző kiskunhalasi evangélikus lelkész.

Kalocsa Zsuzsanna: Gondolatok a hálaadásról a 118. zsoltár alapján…

(Elhangzott Ózd-Bekölce kórházlelkész konferencián 2016. június 25-én.)

A hálaadás a szó kimondásakor a lélek-zet vételében is gyönyörű lüktetést, legördülő kövek érzését idézi. Ahogyan ebben a zsoltárban is egy ütemben ad hálát a gyülekezet az Úr tetteiért. Szólamonként csendül fel a megtapasztalás Isten jóságáról és a szeretetéről.

De nincs őszinte hálaadás személyes meggyőződés és valódi kapcsolat nélkül. Parancsra nem lehet hálálkodni. A gyülekezet színe előtt élethelyzetről – élethelyzetre történik a köszönet az Úr felé a zsoltár soraiban.

A személyes ének kezdetén a nyomorúság hatalmáról olvasunk. Minden beszűkül… a gondolat…, a jövő…, a lehetőségek…, az érzelmek…A legerősebb hatalom talán a félelem. Olyan nehéz felfejteni, belátni, hogy mi mindent mozgathat vélt vagy valós félelmünk. Némelyek megküzdenek vele, mások elássák, ismét más életek talán egy titkos szobába zárják. Ezáltal egyre nagyobb teret adnak át a félelemnek a mindennapokban. De amíg kiáltani van erő, addig Istennek lehetősége is van tágas térre vinni a hozzá fordulót. Ez a hálaadás előszobája. Nem hagyom, hogy az Úr-almat más vegye át! Az Úr pedig nem egy a lehetőségek közül, hanem a lehetőség vagy ahogy a zsoltáros fogalmaz: A SEGíTŐ! Még ha áthatolhatatlan méhkas is az ellenség, Istennek van hatalma fölötte. Meg lehet élni a szabadítást. „Nem halok meg, hanem élek…”- mondja a 17. vers. Van kiút, van tovább… A diadalének méltán csendül fel, a hálaadás természetéhez tartozik, hogy sorra veszem Isten tetteit. Amiben még feddő, tanító, megtartó hatalmát is megláthatjuk. Személyesen nekünk kell látnunk, kimondanunk, megértenünk a miérteket.

A hálaadás pedig teret követel magának, utat tör az élő Isten felé…A Szegletkő pedig nemcsak mindent összekapcsol, eseményt eseménnyel, embert emberrel, miértet a válasszal, hanem minden kőnek faragás nélkül megvan a helye. A sarkokon egymásba kapcsolódnak a falak. A sokat idézett jézusi küldetés az a türelem is egyben, ahogy az életünkben minden a helyére kerül. Ahogyan mi formálódunk Krisztus jelenlétében.

Ez a tapasztalás buzdítja a gyülekezetet hálaadásra és lesz újra liturgiává, közös élménnyé a hálaadás: „Adjatok hálát az Úrnak, mert jó, mert örökké tart szeretete.”

Ugyanazzal a lüktetéssel, elsöprő dübörgéssel, személyességgel…

Az áhítat tartója evangélikus lelkész, klinikai lelkigondozó, szupervizor.