– Mi számít kortárs művészetnek?

– Kortárs alkotásnak számítjuk mindazon műveket, melyek napjainkban születnek, napjainkban keletkeznek, vagy legalábbis nem idősebbek ötven évnél. A zeneszerzésben a huszadik század alapvető változásokat hozott. A század közepére már úgy tűnt, a zene – most szűkebb értelemben véve az európai zenére gondolok –, kihasználta a 12 fokúság adta összes lehetőséget. Ezzel párhuzamosan, az elektromosság általánossá válásával, a hanghordozók elterjedésével új iparág született, a „zene ipar”. Különösen gyorsan fejlődött a szórakoztató ipar. Az úgynevezett komolyzenére a megtorpanás, útkeresés volt a jellemző, míg a könnyűzene – melynek gyökerei a szórakoztató zenében keresendők –, hihetetlen fejlődésnek indult, s bevonult a szakrális szférába is. Mi a kortárs zene? Ha ezt a kérdést feltenné az utcán, s megpróbálna statisztikát felállítani, azt hiszem nagyon különleges adatokat kapna.

– Mit jelent a szakrális zene?

– A szakrális zene tágabb értelemben vallásos élményhez kapcsolódó mű. Egyházzenészként viszont azt mondom, az egyház liturgikus életéhez köthető alkotás. A liturgikus alkalom meghatározása is sok változáson ment keresztül, különösen is a felvilágosodás kora óta, ugyanúgy, mint az általánosságban használt istentisztelet felfogás.
Könnyű a dolgunk a vokális zene esetében, hiszen a szöveg iránymutató. Nehezebben megfogható ugyanakkor a tisztán hangszeres zene. Ilyenkor először az orgonazene jut eszünkbe, de különösen a barokk kor kedvelte az „egyházi szonátákat”, melyek többnyire vonósokra íródtak.

– Születnek ma új szakrális zenei alkotások?

– Igen, a mi korunkban is születnek új alkotások, bár az elmúlt húsz évet tekintve számuk nem túl magas. Ennek is több oka van. A megrendelések hiánya, azaz a mecenatúra hiánya, mely konkrét igényt fogalmazna meg, s egyben finanszírozná is az alkotót és a művek előadóit. S a befogadó, értő, nyitott, újra vágyó „közönség”, gyülekezet. Az egyházzenében az évszázadok során különbséget tettek az értelmi és érzelmi befogadás között. A felvilágosodás kori óda például az értelmet célozta meg – a zene eszközeivel –, míg a „lelki énekek” (Geistliches Lied) elsősorban az érzelmeket. Ma ilyen különbségtétel nem nagyon érezhető, a zenétől azt várjuk, hogy gyönyörködtessen. Sajnos az egyházzene is egyre nagyobb mértékben vált a fogyasztói társadalom részévé. Igényeket szolgálunk ki, s minimális mértékben foglalkozunk az igények támasztással.

– Miért tartunk az újtól?

– Ennek az egyik oka a nagyon szerteágazó zenei irányzatok jelenléte. Ebben nagyon nehéz eligazodni. Az úgynevezett klasszikus zenén belül is nagyon sokrétű a kínálat. A kortárs művészet vonatkozásában nagy kérdés, hogy hol lenne ennek tere? Minden olyan mű, ami istentiszteletbe már nem beilleszthető, viszont egyházhoz köthető, az megszólalhat az egyházzenei áhítatokon. Ebbe be lehet iktatni kortárs műveket is. Azonban a kortárs művek megítélése is kérdéses. A ma élő zeneszerzőknek a klasszikus művek feldolgozásait kortárs műnek számíthatjuk? Amennyiben nem, akkor a ma kortárs egyházzenei műveink nagy százaléka nem tekinthető kortárs alkotásnak... A zenészek nagy százaléka rekonstruálja a kottaképet, viszont nem játszik a zenei elemekkel, a lehetőségekkel. Sajnos ugyanez a befogadónál is érzékelhető. Tulajdonképpen egyik oldalról sincs nyitottság az újításra, a mai zenei nyelv és tartalom megszólaltatására.

– Milyen lehetőséggel bír a zene egy gyülekezet számára?

– Luther számára a teológia és muzsika egymástól elválaszthatatlan. Az istentiszteletben fontosnak tartotta a gyülekezet aktív részvételét, aminek legfőbb eszköze az éneklés. Az éneklés elmélyít, reflektál, közösséget teremt, bekapcsol az isteni szférába. Az éneklés közösséget formál, missziói hatása van, ugyanakkor az egyén személyiség fejlődésének fontos eszköze. Énekelek, tehát vagyok. Vállalom magam, sebezhetővé válok. Hagyományt őriz, hagyományt teremt és identitást hordoz. Ez számunkra a lutheránus korál.

– A ma használatos egyházzene nagy részét klasszikus darabok alkotják. A jelen kérdéseire ezek is válaszokat adhatnak, azonban a kortárs alkotóink gondolatai így kiszorulnak a gyülekezeti zenéből...

– Az egyházi könnyűzenének előretörése azért lehetséges, mert a másik oldal – vagyis a kortárs egyházzene – megtorpant. Az egyházzenét az a jogos vád éri, hogy konzervekből táplálkozik, nem produkál újat. Mi a mai kor zenéje? Az, amit a könnyűzenei ipar ad nekünk? Vagy új kompozíció, de valamely régebbi zenei stílus aktualizálása? Vagy helyet kaphat az egyház életében a zenei avantgarde is? Ez a kérdéskör sok vitát vált ki, sokszor heves indulatokkal, de megfelelő, vagy legalábbis sokak által elfogadható válaszok még nem születtek. Várakozunk.
Egy példával élve, a liturgikus orgonajáték lehetne kortárs alkotások helye, hiszen a liturgikus orgonajáték az improvizációból táplálkozik. A liturgikus cselekményben – annak elemeire reflektálva – szólal, szólalhatna meg. A tárgy tanítása itthon azonban még gyermek cipőben jár.

– Dobszay László munkássága a mai egyházzenei irányzatot erőteljesen meghatározta. Milyennek látja az ő szellemiségét?

– Dobszay tanár úr igazi polihisztor volt. Tudományos munkássága mellett kiváló tanár volt, komponista, karvezető, valóban a teljesség igénye nélkül sorolva a területeket. A rendszerváltás után, addigra már kész tervvel rendelkezve indította újra hazánkban a felsőfokú egyházzenész képzést a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen. Nagy körültekintéssel és biztos kézzel irányította a folyamatokat. A pár évtizedes kihagyás után helyesen ismerte fel, hogy egyházzenész képzés a kilencvenes években csak ökumenikus keretben képzelhető el. Ennek természetesen jelentős hatása volt a tantárgyi hálóra is. Az első szakemberek befejezett tanulmányaival – sokszor doktori iskola után – most meg lehetne és meg kellene erősíteni a felekezeti színeket, főiskolai szinten, vagy ahogy a bolognai képzésben nevezzük, BA szinten.

– Mi az, ami nehezíti az egyházzene előtérbe kerülését?

– Tudnunk kell, hogy ma talán a legnagyobb a szakadék a „magas művészet” és a mindennapi gyakorlat között. A demokráciával való próbálkozás hozta azt, hogy mindenkinek mindenbe beleszólása van. Az egyház – a korábbi gyakorlattól eltérően – nem rendel meg műveket, nincs szerepe új művek létrejöttében. Az egyház nem igényeket állít fel, hanem igényeket szolgál ki. Ennek a művészet – és itt nem csak az egyházzenére gondolok – azonban nagy vesztese. Az hogy a zene mi legyen, erre nagyon sok elképzelés születik. Amennyiben ezt konszenzusos döntés határozza meg, akkor ezt a zene – amelyben egyre kevesebb a lehetőség minőségi oktatásra – még jobban meg fogja sínyleni.

– A korábbi időben hosszabb távon gondolkodott az egyház?

– Nem gondolom, hogy hosszabb távon gondolkodott. Másként gondolkodott. Egyház és művészet viszonyában, mint annyi minden másban is, a felvilágosodás hozott jelentős változást. Hiszen addig, a kultúra és művészet két fő pilléren nyugodott, a rezidenciális, azaz főúri, esetleg királyi udvarokban, illetve az egyházban. Aki művészi zenét szeretett volna hallgatni, az a templomba ment. A felvilágosodás hatására a zenei élet fő színtere a koncertterem lett, megszületett a polgári zeneélet. Egyre kevesebben jártak templomba, az egyház egyre kevesebbet áldozott a művészetekre. Így a színvonal – az egyházzenei színvonal is –, folyamatosan csökkent. Másrészt ahogy a társadalom széles rétegei eltávolodtak az egyháztól, úgy eltávolodtak a művészetektől is. Ezeknek a folyamatoknak a következményeit éljük meg mind a mai napig. S ehhez járultak – különösen hazánkban – az egyéb történelmi és társadalmi nehézségek, melyekkel folyamatosan küzdünk. Egyúttal ne feledjük el azt a jelentős változást sem, melyet a hanghordozók megjelenése jelentett. Ma az internet segítségével mindig, mindenki, s mindenféle zenéhez hozzájuthat pár kattintással. De van azért egy új út, új lehetőség is: a koncertéletbe való bekapcsolódás a társadalom nagy része számára mára ritkán megengedhető luxus lett. Ha az egyház teret ad a színvonalas zenének, akkor a társadalom szélesebb rétegeinek adhat kulturális élményt, s ezzel e terület missziói terület is lesz. Az egyház is érzi azonban, hogy gond van. Változásra van szükség, hiszen a zene – és azon belül is az éneklés –, személyiség formáló erő, közösség formáló erő, hagyományt és identitást őrző erő.

– A Magyar Egyházzenei Társaság ökumenikus alapon igyekszik az egyházzene ügyét elősegíteni. Milyen ez a közösség?

– Az ökumené köztünk, egyházzenészek között nagyon jól működik. E területen is sokat köszönhetünk Dobszay tanár úrnak, aki a rendszerváltás után ökumenikus keretben indította újra a Zeneakadémia Egyházzene Tanszékét. A tanszék munkájával párhuzamosan, ahhoz szorosan kapcsolódva indult a társaság élete is. Az egyházzenei örökség közös kincsünk, kiapadhatatlan forrás. Megőrzése, ápolása, művelése és továbbadása közös feladatunk, felelősségünk. A kollégákat ismerve úgy gondolom mindegyikünknek van komoly, személyes küldetéstudata is, hiszen egyházzenésznek lenni ma nem túl egyszerű feladat.