Tisztelt emlékülés! Kedves hallgatóság! Hölgyeim és uraim!

A reformáció tudvalévően hitmélyítő-hitbuzgalmi céllal lépett föl, azonban a kezdetektől mutatkozott kulturális, társadalmi, politikai hatása is. A protestantizmus alapjai az egyházak, ám szélesebb a jelentéstartalma az egyházhoz tartozásnál és a vallásgyakorlásnál. Nem kísérlem meg a lehetetlent. Nem beszélek egy rövid előadás időhatárai között a magyarországi protestantizmushoz sorolható összes felekezetről. Csupán a reformáció századának két legrégebbi és legnagyobb lélekszámú, a lutheránus (evangélikus) és a svájci irányú (református) egyházhoz köthető történeti sajátosságokról lesz szó. A rendelkezésemre álló idő vázlatos szemlét enged meg, amivel elsősorban azt szeretném tanúsítani, hogy a magyarországi protestantizmus, mint kultúrateremtő szellemiség a protestáns világcsaládon belül jellegzetesen egyedi változatot valósított meg és képvisel. A sajátosság sokrétű fogalmából a valahová tartozás tudatosítását, az azonosságtudatot erősítő jelentésre összpontosítok. Előbb hat pontba sűrítve számba veszem a legfontosabb történeti jellemzőket, azután néhány összegző következtetéssel jelenkori érvényüket elemzem.

1. A reformáció eszméinek terjedése és meghonosodása. A reformáció eszméi a 16. századi Európában uralkodói udvarokból és egyetemekről sugároztak szét. A lelkileg-szellemileg fogékony Magyarországon viszonylag hamar, már néhány évvel azután megjelentek, hogy Luther Wittenbergben közzétette hittani vitatételeit. Nálunk azonban a mohácsi csatával elbukott a nemzeti királyság, egyetem pedig nem működött. Ezért földrészünkön egyedülálló módon számos kisebb-nagyobb központ és alközpont, a kiváltságokkal rendelkező királyi városok és mezővárosok, valamint a végvárak, nem utolsósorban főúri és nemesi udvarok váltak tanításainak befogadóivá és terjesztőinek bázisává. A felekezetek társadalmi rétegződésében ezért vált századokon át meghatározóvá a birtokos és kisnemesség, továbbá a királyi városok polgársága az evangélikusoknál, a mezővárosoké a reformátusoknál.

2. A magyarországi protestantizmus vallásföldrajzi jellemzői. Az ellenreformáció és a rekatolizáció nagy hullámainak lecsillapulta után a 17. század végére hosszabb időre megszilárdultak Európában a felekezeti határok. Nálunk ez a folyamat kissé elhúzódott, de miután megállapodott, a modern urbanizáció és iparosítás demográfiai hatásáig lényegesen nem változott. Ebben az időszakban Magyarország (beleértve az Erdélyi fejedelemséget) földrészünk vallásilag legösszetettebb államalakulata lett. A magyarországi protestantizmus nemzetközi összehasonlításban történeti-földrajzi nézőpontból sziget – és peremhelyzetű a nyugat és az észak-európai tömbprotestantizmusokhoz képest, azoktól széles római katolikus sáv választja el. Egyúttal a kelet-közép-európai térségben 1918 előtt csak Magyarországon találunk – bár kisebbségben – jelentős lélekszámú protestáns lakosságot. Az egyes etnikumok és vallások között sajátos megfelelések alakultak ki. Másokat nem részletezve, a reformátusok és az unitáriusok csaknem száz  százaléka magyar nemzetiségű volt, míg az evangélikusok négynyelvűsége (magyar, német, szlovák, kis részben szlovén) jellemzően elütött az etnikailag homogén német meg skandináv lutheránus egyházaktól.

3. Az evangélikusok és a reformátusok sokrétű kapcsolata. A 17. század elejétől a szabad vallásgyakorlással összefüggő hittestvéri szolidaritás és a politikai egymásra utaltság tartós, különösen szoros viszonylatokat teremtett, amelyek kölcsönhatásban és együttműködésben kiterjedtek az egyházi és a társadalmi élet számos területére, továbbá a történeti identitás azonosságát vagy hasonlóságát eredményezték. Az egykori rendi országgyűléseken a vallásszabadságért szövetségesként föllépő „evangélikus rendek”-től a népi vallásosságig húzódó igen gazdag tradícióról van szó. Az utóbbit hadd illusztrálja egy ritkán emlegetett, kedves példa. Az 1930-as években a felekezeti identitást firtató szociográfiai-néprajzi kutatás rögzítette, hogy népi vélekedés szerint Luther Márton és Kálvin János testvérek és magyar emberek voltak. A magyarországi evangélikus-református viszonyt alapvető reformátori elvek közösségén nyugvó protestáns testvériségnek nevezem, azért nem ökumenének, mert ez az utóbbi hangsúlyosan teológiai és bölcseleti tartalomra épül, ugyanakkor történelmi és közjogi vonatkozásai nincsenek. A szoros, de a különállást mégis megőrző kapcsolatnak földrészünkön nincs párja. Hasonlóval csak a német tartományokban találkozhatunk, minthogy másutt nem alakult ki a magyarországival összevethető felekezeti tagolódás. Itt 1817-ben porosz királyi kezdeményezésre szervezeti egyesülés, unió jött létre. Mintájára az unió terve nálunk is fölmerült, de nem valósult meg.

4. A területi szerveződés és az egyházigazgatás jogi szabályozottsága. Központi irányítás vagy kezdeményezés híján a 16. századtól Magyarországon önszerveződéssel kialakuló evangélikus és református egyházigazgatás fő működési formája hosszú ideig az alulról építkező decentralizáltság volt. Alapegysége mindmáig az egyes gyülekezeteknek szervezeti keretet adó, a legfontosabb működési jogokkal fölruházott egyházközség. A szorosabb-lazább kapcsolatot tartó, kisebb-nagyobb regionális területi egységeket felekezetenként a hitvallási azonosság, a kollektív döntések és a fokozatosan erősödő saját tradíció fűzte össze. Csak a 19. század végén alakultak meg az országos egyházak, amikor a polgári államba illeszkedés elodázhatatlanul megkívánta azt.

A magyarországi evangélikus és református egyházszervezet és egyházigazgatás elsősorban egymásra hasonlít, más protestáns párhuzamokkal nem azonosítható. Egymással kölcsönhatásban a mindenkori történelmi adottságok között kialakuló, nyugati mintákból is tanuló önálló alkotás.

Mind az egyházközséget irányító presbitérium, mind a magasabb szervezeti egységek és a struktúra csúcsán a törvényhozó zsinat jelentős hányadban választott tagokból álló, az önigazgatást, az autonómiát és a kollektív vezetést megvalósító testületek. Külön jellegzetesség a paritás alapján minden szinten kettős, lelkészi-világi elnökség. Eltérően a római és a görög egyházaktól a magyarországi protestáns egyházak nem hierarchikusak, bár vannak hierarchiára emlékeztető elemeik is (pl. az igazgatási egységek fokozatossága, a vizitáció intézménye, a püspöki cím).

Két okból fordítottam kissé több figyelmet az egyházkormányzásra. Az egyik, hogy a modern polgári társadalmak szerveződésének, az újkori demokráciák születésének és működésének egyik ösztönzőjeként tartják számon a presbiteri rendszert. A másik, hogy az idén kerek (négyszázadik) évfordulója van az első református presbitérium megalakulásának (Pápa, 1617).

A világi patronátusból következőleg a laikus elem kezdettől befolyást gyakorolt egyháza életére. Ez a fő magyarázata annak, hogy minden korban, ma is találunk a fokozatos testületekben és vezetőik között aktív országos és helyi politikusokat. Ugyanakkor esetenként a presbitériumok mintegy közéleti előiskolául is szolgálhattak.

Külön megjegyzést érdemel, hogy míg a helvét irányt követők több országban részint belpolitikai, részint teológiai okokból belső szakadásokat és ezek következményeként új egyházalapításokat értek meg, a magyar reformátusok együtt maradtak. Csak az első világháborút követő békerendszer országhatárai darabolták föl az egységet és kényszerítették ki új egyházak szervezését.

5. A protestantizmus jelentős szerepe a nemzeti művelődés és a modern nemzeti tudat alakulásában. Súlyát az önértékelés és a nemzetközi összehasonlítás együtt adja meg. A magyar protestáns azonosságtudat meghatározó része a magyar kultúra, a tudomány, a közélet kiemelkedő protestáns alakjainak számon tartása. Hogy részarányuk megfelel-e a teljes népességen belüli protestáns részaránynak vagy meghaladja azt, nehéz objektíven megválaszolni. A magyar művelődéstörténeti és közéleti múlt egyik fő motivációja, az egymást kiegészítő protestáns és katolikus oldal. Bármely teljesítményét hagynánk figyelmen kívül, a magyar kultúra egysége súlyosan sérülne. Nemzetközi párhuzamul ismét a csak német nyelvű országok kínálkoznak, de egészen más arányokkal és történelmi háttérrel.

A reformáció századában a megállíthatatlannak látszó török hódítással szemben a protestáns prédikátorok fogalmaztak meg először eszmei támaszt és programot, hangsúlyozva, hogy Isten a benne hívőket, választott népét, a magyarokat nem hagyja elveszni. Csaknem egyidejűleg a 17. század elejétől összefonódtak a rendi függetlenségért és a vallás szabad gyakorlásért folytatott küzdelmek. Erre a két fontos előzményre alapozva teljesítette ki az európai felvilágosodás és a romantika azt a gondolatot, hogy a protestantizmus a nemzeti függetlenség, valamint az alapvető polgári szabadságjogok fő hazai letéteményese. A nemzeti függetlenség (önrendelkezés) ügyének a magyarokéhoz hasonló erős protestáns tradíciója földrészünkön csupán a szlovákoknál és a cseheknél figyelhető meg.

6. Végül még egy sajátosság a félmúltból, ami a protestantizmus és a kommunizmus viszonyában világtörténelmileg páratlan tény. Az NDK evangélikussága mellett, amely eredetileg összefügg a nyugati tömbprotestantizmussal, a szovjet típusú diktatúrákban egyedül a Magyar Népköztársaságban éltek jelentős számban protestánsok.

A sajátosságok számba vételét nyilvánvalóan lehetne folytatni, azonban fölmerül a kérdés, vajon amit a múltban annak tudunk, azok érvénye kiterjed-e a jelenünkre is? Előadásom címében a „történeti” jelző nemcsak kronológiába sorolt tartalomra utal, hanem figyelmeztet arra, hogy a sajátosságok nem időtlenek, hanem hosszabb-rövidebb ideig tartó történések eredményei, és amint volt kezdetük – bár nem szükségszerűen –, egyszer érvényüket is veszíthetik, akár eltűnhetnek, ami értékcsökkenéssel járhat.

A következőkben a gazdag választékból válogatva, néhány összegző tanulságot az említett centrum-periféria viszonylat, valamint a minta és a mintakövetés fogalmai köré csoportosítva gondolok tovább.

A történeti folyamatokban mindenkor fontos szerep jutott a centrum-perem viszonylatnak. Az alaphelyzet sokszorosan ismerős számunkra ezer év magyar történelméből. Az általános modellben a perem a centrumhoz méri magát, mintaként tekint rá és követni, vélt-valós lemaradását behozni igyekszik. A centrum diktálhatja is a mintákat, nyomást gyakorolhat átvételükre, és saját mércéje szerint veti össze önmagával a perem teljesítményét. A partnerség aszimmetrikus, a kölcsönösség hiányzik.

Szemléletes példa a peregrináció, ami kizárólag nyugatra irányult, nyugatról keletre nem, egyetem hiányában másként nem is alakulhatott. Sokat mond, hogy 1945 előtt a két protestáns egyház szinte összes lelkészi vezetője és a kollégiumok minden professzora peregrinált. Sem a kortársak, sem az utókor nem vette eddig részletesen számba, hogy a seregnyi peregrinus mit hozott haza: tudós könyveket, távoli országok ismeretét, nyelvtudást, teológiai és bölcseleti gondolkodást, itthon nem ismert életformát, mentalitást, talán gazdasági és kereskedelmi ismereteket is. Azután mit kezdtek itthon a megszerzett tapasztalatokkal és tudással, túlnyomólag kisebb településeken töltve aktív lelkészi vagy tanári-tanítói éveiket a peregrinációs helyszínektől eltérő környezetben, feltételek között? A közvetített javak nélkül bizonyosan szegényebb lenne a hazai protestantizmus és az egész nemzeti művelődés is. A megfordított kérdésre, vajon a magyarországi protestantizmus mit adott hozzá a központok gondolatvilágához, kulturális, társadalmi, hittani irányaihoz, kezdeményezéseihez, meg sem kísérlem a választ. Amíg a nyugati akadémiákon a latinitás virágzott, a magyarországi diákok tanulmányaik során részt vettek tudományos disputációkban. Utóbb ez a gyakorlat megszűnt.

A hazahozott ismeretek, az importált tudás legfontosabb összetevője a minta. A magyar múlt helyzetértelmező törekvései, az égtájak szerinti orientálódás és a mintakövetés általában is igen változatosan alakultak aszerint, hogy milyen szellemi és politikai központokra tekintettünk. Vajon Nyugat- és Észak-Európa viszonylatában a magyarországi protestantizmus milyen fokon volt mintakövető? Első hallásra alighanem meghökkentően hangzik ez a fölvetés, hiszen a reformáció bölcsője tőlünk nyugatra ringott, és a 20. század derekáig folytonosan érték nyugatról impulzusok a magyarországi protestantizmust, a kapcsolat eleven volt. Így igaz, de ha tovább kérdezünk, vajon ezekből mennyit és mit fogadott be, az a válaszom, hogy nem volt föltétlen mintakövető, az ösztönzések jelentős hányadát nem fogadta be, de ez a magatartás egyáltalán nem elítélendő. Jelentősége, hogy egyaránt tanúskodhat tompaságról és elszigeteltségről, ám a befogadás kínálatából válogatni tudó, önálló alkatról is. Ha a perem lemásolja a centrumot, önmagát számolja föl. Az előadásomban számba vett sajátosságok jó része aligha jött volna létre szoros mintakövetéssel.

1950 körül merőben új helyzet állt elő a magyar társadalom, benne a protestáns mintakövetés Nyugattól való elzárásával. Szemléletes példa az imént méltatott, századokon át eszmei transzfúziót biztosító peregrináció minimalizálása. A szervezeti és személyi kapcsolattartás akadályozással és ellenőrzéssel évtizedekre beszűkült. Utóbb annyira torzult, átpolitizálódott, hogy feltétele a vallás- és egyházellenes rendszer méltatása lett. A másik oldalon pedig a pártállami egyházpolitika és egyházvezetés kritikáját fokozatosan felváltotta azok legitimálása.

Amikor 1990 körül megszűntek a pártállami korlátok, és ismét szabadon lehetett széttekinteni a világban, sok vonásában más protestantizmussal találkozhattak a tájékozódók, mint amilyen 1950 táján volt. Megváltoztak a minták. Sőt a korábbi centrum-periféria struktúra, az egykori szellemi centrum szerepkörök elhalványulásával jelentőségüket veszítették, közülük több megszűnt. Még az előadásomban nem taglalt, nem alaptalan, de sokat vitatott, a Max Weber által kielemzett protestáns erkölcs, mentalitás fő alkotó elemei is (pl. munkakultusz, takarékosság, szorgalom, puritánság, kiválasztottság-tudat) többé-kevésbé átértelmeződtek. Olyan morális, politikai és szellemi változások történtek, történnek, amelyek utalni engednek arra, hogy a keresztyénség társadalomformáló és kultúrateremtő ereje kimerülőben van. Az erősen szekularizálódott és újabban nagy számú vallás, vallási mozgalom globális világában a múlt század derekán még kitapintható felekezeti határok a jelenben már nem érvényesek.

Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a nyilvánvalóan szintén változó magyarországi protestantizmus mennyire maradt azonos csaknem fél évszázaddal korábbi önmagával. Meg merem megkockáztatni a feltevést, hogy a kommunizmus évtizedeiben elszenvedett veszteségek, a lehetőségek kemény korlátozása ellenére a hitnek, a hitéletnek és a világi protestáns mentalitásnak megőrizte olyan értékeit, elemeit, amelyek esetleg tőlünk nyugatra háttérbe szorultak, amelyeket ott ma elavultnak, szükségtelennek ítélnek. Az egyházhoz ragaszkodás, a gyümölcsöző, nagy múltú hitbuzgalmi formák, intézmények létezése a megtépázottság, fogyatkozás, erőtlenség ellenére a szekularizáció és kiüresedés valamivel kevésbé alacsony fokára utal, mint az az önazonosságukat különböző okokból gyors ütemben vesztő, egyházuknak hátat fordító észak- és nyugat-európai protestánsok körében tapasztalható.

A globális világiasodásban nagyon sokféle jelenség keveredik. Összetettsége mára csaknem áttekinthetetlen. A mintakövetés tradíciója óhatatlanul sugallja újabban konstruált fejlődésmodellek elfogadását. A magyar protestantizmusra ma azonban már nem érvényes az a helyzetértékelés, hogy elképzelt, vélt-valós mintákhoz képest valamiféle fáziskésésben, behozható lemaradásban határozza meg magát. Ha a sajátosságokat értéknek tekintjük, már pedig nemzeti és egyetemes értékként gondolkodunk róluk, ennek a szemléletnek nem lenne szerencsés érvényesülnie. A mintakövetés sosem volt kötelező, láttuk, nem is vált elengedhetetlen hagyománnyá. Különben sosem átfogóan, hanem szelektíven működött. Ha nem így lett volna, a protestantizmus magyarországi egyénisége és egyedisége nem maradhatott volna meg.

Nem felejtendő el, hogy az üldözések idején, vagy ha segélyre volt szükség, a gályarab-szabadítástól 1956-ig működött a nyugati szolidaritás és az evangéliumi szeretetparancs. Hosszan sorolhatók a példái. Ha a magyar protestánsok azonosak szeretnének maradni korábbi önmagukkal, meg akarják tartani századokon át alakuló, kiküzdött identitásukat, a tanulás lehetőségét továbbra is fenntartva, nem szükségszerű valamiféle fejlődésmodellben gondolkodni, és abban mintát keresni. Számon kell tartani, gondozni, új tartalmakkal gyarapítani, lehetőleg karakteres elemekkel újítani kell a sajátosságokat. Nem szabad veszni hagyni az örökséget és a tartalékokat.

Köszönöm szépen a figyelmet!