Mózes első könyvében szerepel a következő ige: „Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő segítőtársat.” (1Móz 2,18) Valószínűleg akkor is „ez járhatott Isten fejében”, amikor úgy döntött, hogy az embereket arra ösztönzi, hogy közösségben éljenek.
„Végre kiülök egy kicsit a kertbe olvasni” – hangzott el ez a mondat pár napja egy ismerős szájából. Belegondoltam, hogy ez számomra hogyan nézne ki abban a társasházban, ahol a több mint egy tucat emberrel élek együtt. Amint kiülnék olvasni a kertbe, az egyik szomszéd biztos akkor intézné a telefonbeszélgetését a balkonon, míg a másik megjelenne a fűnyíróval. Valóban, Isten határozottan úgy gondolta, hogy nem jó egyedül.
Bár arról nem volt szó, hogy ez egy kényszerű otthoni karantén idején hogyan is néz ki. Kezdetben csak volt a „tarts két méter távolságot”, aztán jött a „maradj otthon”, a társasházban pedig sikerült ötvözni a kettőt. Így történt, hogy az amúgy sem túl szoros kapcsolatot a lakók megkoronázták azzal, hogy a fontos dolgokat a faliújságon beszélték meg (egészen pontosan azt, hogy az idei lakógyűlés elmarad), a lépcsőfordulóban inkább öt perccel tovább rostokoltak, csak ne kelljen a másik mellett elmenni, vagy éppen a kukákon jelentek meg apró cetlik, figyelmeztetve egymást arra, hogy szelektíven gyűjtsük a hulladékot.
A karantén elsőre határozottan megnehezítette a társasházi életet. Időközben a lépcsőház takarítónője is úgy vélte, jobb otthon, így két hete nem láttam olyan szomszédot a házban, aki puszta kézzel fogta volna meg a kilincset. Inkább könyökkel, lábbal, bárhogyan gimnasztikázott, de a rettegett kilincs továbbra is érintetlen maradt.