Nem a magam lábán megyek, betolnak. Mosolygok, mondván: nem vagyok beteg, tudok én járni. Hiába, ez a protokoll. Gyorsan túllenni az egészen. Nem ilyennek képzeltem. Illatos mécsesek, halk zene, ismerős kezek szorítása. Ezt most nem lehet, a férjem a távolból, üvegablak mögül figyel.
„Nem vagyok rá alkalmas? Vagy lehet, hogy a picivel van valami? Talán gyáva voltam a fájdalomhoz és tudat alatt én rendeztem így?” El kell engednem a kérdéseket és rá kell bíznom most magamat ezekre az idegen emberekre. És Őrá, aki idáig is elkísért, óvott védelmezett.
Hallom, hogy megérkezett, itt van, de nem kapom meg. Rettenetes hosszú az a néhány perc, hisz hosszú hónapokig egy testben léteztünk. Talán már az apjánál van. Hallom a hangját, jönnek, hozzák. Csodálatos!

A cikk a továbbiakban a KötőSzó blogon folytatódik.