Mára kiderült, hogy valahol a kezdeteknél rosszul ültünk fel a lóra: legtöbb esetben a hajléktalanság nem a probléma, hanem a tünet, a következmény. Nem az az igazi probléma, ha valakinek nincs hol laknia. Az igazi probléma az, hogy nincsenek intézményen kívüli, segítő kapcsolatai, hogy pszichés beteg, hogy alkoholista vagy hogy nincs piacképes szakmája. Ettől függetlenül nyilván senkinek nem lenne szabad az utcán laknia, nyáron sokan mégis inkább a padot választják, mint hogy bemenjenek egy tömegszállásra. Aztán, ha már egész nyáron ott aludtak, jöhet az ősz is és így tovább. Lecsúszni könnyű. A rendszertől pedig azt várták, hogy a hajléktalanságot oldja meg, de mivel ez csak tüneti kezelés, sosem ért el igazi eredményeket.

A civilek nagyon fontos munkát végeznek és igazuk is van. Tudjuk, hogy nem jó a jelenlegi rendszer, az egész szakma tudja, hogy nem jó, de ki hallgat a szakemberekre?

Ha nem is olcsóbb lakhatási támogatást adni mint fenntartani egy férőhelyet az éjjeli menedékhelyeken vagy az átmeneti szállókon, de hosszútávon mindenképp megérné az átállás egy új rendszerre – melynek lényege a lakhatás biztosítása lenne a tömegszállások helyett. Az államnak sem mindegy, hogy fél éven keresztül fordítja egy hajléktalanra azt a havi fix összeget vagy tizenöt évig.

A továbbiak a KötőSzó blogon olvashatóak.