2014-ben, húshagyó kedd előtt egy nappal egy kis étteremben álltam Denver három sávos 6. sugárútján, és éhesen bámultam a Billy halotti torán kipakolt ételt. A Satchel’s étterem a 6-on, melynek helybéli tulaja van, egyszerű, tiszta benyomást kelt, látszik, hogy olyan valaki vezeti, aki szeret enni. Azt hittem, éhen halok, a csokis dolgok, meg a lepénykenyerek állati jól néztek ki, de senki nem evett.

Nem szokatlan, hogy az emberek általában nem éhesek a temetéseken vagy lehet, hogy azok, de azt gondolják, hogy rosszul venné ki magát, ha jóllaknának a kézműves sajtokból, éppen amikor meghalt valaki. Ez mindig rossz párosítás: azok az emberek, akik főznek és azok, akik esznek, ha meghal valaki. Talán a hazavitt maradékos tálak jelentik a gyászoló család vigaszát, mint túlélőcsomagok az elkövetkezendő nehéz napokra. De, sajnos, az én éhségemet a gyász nem tudta kordában tartani, hiszen sosem találkoztam Billyvel.

Egy héttel korábban, amikor felvettem a telefont, azt hittem, hogy az orvosom asszisztense hív vissza. Ehelyett egy „Ön Nadia?” mondat fogadott, felnyögtem. Mint általában az amerikaiak, én sem veszem fel a telefont, ha nem ismerem a hívószámot, de, mivel pár perccel ezelőtt beszéltem meg az asszisztenssel, hogy rögtön visszahív, így felvettem.

„Becky Kunzelmantól kaptam meg a számát”, mondta a hang a vonal másik végén. Igen, ez nem az orvosom. Becky egy világhírű cross-fit atléta és hívő keresztény Denverből. Kiderült, hogy Becky éppen hogy elolvasta a Pastrixet (Nadia Bolz-Weber első könyve - a ford.), találkozott az edzőteremben egy nővel, aki kérdezte tőle, nem ismer-e egy lelkészt, aki eltemetné az unokaöccsét, egy meleg fiút, aki előző nap akasztotta fel magát. Becky felhívta az edzőmet, hogy elkérje tőle a telefonszámomat.

A temetés a következő hétfőn lett volna...

A cikk a KötőSzó blogon folytatódik.

Forrás: Nadia Bolz-Weber Véletlen szentek: Istent megtalálni minden rossz emberben című könyvének 11. fejezete. Forrás: https://www.patheos.com/blogs/nadiabolzweber/2016/02/a-little-reading-fo...)