Templompadtól a nadrágszíjig – Sára (40) története

Sára egy látszólag mintaszerű protestáns családban nőtt fel: két fiatalabb testvérével és szüleivel együtt minden vasárnap ott ültek a templom első soraiban, édesapja presbiter volt, a gyerekek pedig minden gyermek- és ifjúsági alkalmon részt vettek. A lakásuk fala tele volt virágok és madarak fényképével díszített bibliai idézetekkel, egyházi naptárakkal. Esténként, amikor a kisebb testvéreket „kezelhetetlennek” ítélte az apa, előkerült a nadrágszíj.

Sára máig nem tudja feldolgozni ezt az ellentmondást: az igéket a falon, a templomba járást, az ott hallott prédikációkat és a durva fizikai bántalmazást.

„Olyanról hallani, hogy az atyai szigor jegyében valaki egy-egy pofont be tud illeszteni a vallásos értékrendjébe. De hogy az következzen a vallásosságából, hogy rendszeresen szíjjal veri a gyerekeit? A testvéreim különben semmi rosszat nem csináltak, olyanok voltak, mint a kicsi gyerekek esténként, felélénkültek, játszottak, szaladgáltak, hangosak voltak. Apám ilyenkor – hetente többször is – elindult a szekrényhez, hallottuk, ahogy leakasztja a nadrágszíjat, ahogy zörgött az öv csatja, és mindenki tudta, mi fog következni.”

Sárának azt is fel kellett dolgoznia, hogy ő egész más szerepet töltött be a családban, mint a testvérei. Édesanyjuk ateista volt, mégis részt vett a színjátékban, amely a gyülekezet előtt zajlott

„Soha nem fogom megérteni, hogy ez kinek volt jó? Miért áldoztak ennyi időt valamire, amiben nem is hittek vagy képtelenek voltak a szerint élni?”

Miközben az édesanya, aki talán enyhe autizmussal, illetve a társas kapcsolatok kezelésének zavaraival küzdött, távol tartotta magát a hagyományos családanyai szereppel járó feladatoktól, és nem mutatott kötődést a gyerekei iránt, Sára egészen kis korától kezdve anyai funkciót látott el a családban. Nagy részt kellett vállalnia a takarításból, főzésből, a kisebb testvérek ellátásából. Édesapja őt soha nem bántotta fizikailag, más viszonyt ápolt vele, amitől – ahogy ő fogalmazott – a testvéreivel szemben mintegy a kápó szerepébe került, velük máig nem sikerült rendezni a kapcsolatot.

Sára történetében van még egy csavar: édesanyja volt a tudós értelmiségi, az apa pedig egy egyszerű gyári munkás, tehát társadalmi megbecsültség és presztízs dolgában a feleségéhez képest alul maradt, az ebből fakadó frusztrációi is nagyon sok kárt okoztak. Sára szerint az, hogy a gyülekezeten belül lehetett valaki, hogy ott számított a szava, ez számára kapaszkodót jelentett, adott neki némi sikerélményt.

„Sokat hallani a katolikus egyházon belüli molesztálásokról, és arról, hogy a katolikus papi hivatás, a cölibátus milyen pszichés zavarokkal küzdő, milyen problémás személyiségű emberek számára lehet vonzó. Talán azt is érdemes lenne egyszer megvizsgálni, hogy a protestáns lelkiség és egyházszerkezet milyen típusú sérült embereket vonz. Talán nem az én apám az egyetlen, aki az élet minden más területén nélkülözte az elismerést és a sikert, akinek a rosszul értelmezett tekintély és hatalom illúzióját adta a templomi közösség, aminek következtében minden gond nélkül élhette a szentség máza mögött bűnös, családját teljesen megnyomorító életét. És aki számára mindvégig nem derült ki, hogy ez a bűn” –  veti fel Sára beszélgetésünk végén.

Mennyei magasságból a szakadék mélyére – Erzsébet (60) története

Folytatás a KötőSzó blogon.