– Régésznek készült, végül filmrendező lett. Hogyan alakult így?

– Régész abban az életkorban akartam lenni, amikor más gyerek pilóta, masiniszta meg óvó néni. Apukám mesélte, hogy az Altamira barlangot egy kislány fedezte fel a papájával – ez olyan mély benyomást tett rám, hogy alighanem azért szerettem volna régész lenni, hogy én is felfedezzek majd egy barlangot a papámmal. Később világossá vált, hogy az érdeklődésem a történetmesélés felé visz, aztán a gimnáziumban elkezdtem fényképezni: azt hiszem, a fényképezés és az írás találkozott a filmezésben. Érettségi után a papám munkája miatt egy évet kint éltem a családommal Párizsban, ott a Sorbonne Nouvelle-en már filmes szakra jártam, igaz, az elméleti képzés volt. Amikor hazajöttem, elsőre felvettek a filmrendező szakra. Még nem voltam húszéves, tehát nem volt hosszú az útkeresés: azóta tulajdonképpen folyamatosan ezzel a dologgal foglalkozom.

– Mit szeret legjobban a filmalkotás folyamatában?

– A vizuális történetmesélésen túl, azt hiszem, az emberekkel való foglalkozás érdekel legjobban a filmezésben. Beleértve ebbe a színészekkel, illetve a stábbal való közös munkát és azokat az embereket is, akiknek a történetét meséljük.

– Más filmrendezők is kérték már fel színészválogatásra. Ennyire bíznak az ízlésében?

– A jó ízlés szubjektív dolog, ráadásul én csak alkalmi casting director vagyok, nem tudnék, nem is akarnék bármely rendező víziójába belehelyezkedni. Mundruczó Kornél vagy Enyedi Ildikó esetében ez nem volt kérdés, sokat is tanultam a velük való munkából. Azok, akik színészválogatásra kérnek, nyilván azt gondolják, hogy jó szemem van hozzá, és sem ők, sem én nem a legtriviálisabb szereposztási elképzelésekben gondolkodunk.

– Diplomamunkája, a Napszúrás és most az első nagyjátékfilmje is állami gondozott fiatal leányanyák életét, döntéseit dolgozza fel. Miért választotta kétszer is ezt a témát? Honnan jött az ötlet?

– Egyik filmben sem a közeg volt az elsődleges, hanem inkább a bonyolult emberi viszonyrendszerek ábrázolása, kiélezett pillanatokban elkapott figurák megmutatása. A Napszúrás című rövidfilmemnél például először csupán az a dramaturgiai konstrukció volt meg, hogy két nő megismerkedik egymással, a történet végére az egyik odaadja a gyerekét a másiknak, és ez paradox módon jó döntésnek bizonyul. Ehhez kerestem egy zárt világot, amelyben nem kínálkozik sok lehetőség, így tud a találkozásnak valami sorsszerűsége lenni. Így lett egy gyermekotthon a történet helyszíne. Első nagyjátékfilmem, a Szerdai gyerek pedig a Napszúrásból továbbvitt főszereplő karaktere köré épült. Egy helyszín, egy arc, egy kép, egy mondat egy regényből – még hosszan sorolhatnám, mi minden indíthat el egy filmötletet.

– Különös helyzet, hogy édesanya lett a Szerdai gyerek forgatása alatt.

– Belülről nézve nem olyan feltűnő az egybeesés a film témája és a saját anyaságom között, hiszen egyrészt amikor a kislányomat vártam, a Szerdai gyerek már egy évek óta formálódó projekt volt, másrészt pedig én nyilván egészen másképpen igyekszem nevelni a gyerekemet, mint a film főhőse. Két filmet is készítettem, amelyeknek a hőse egy rettenetesen ellentmondásos tinédzser anyafigura, miközben a saját anyukám számomra a legkevésbé sem ellentmondásos: bástya, igazodási pont. Rengeteg személyes dolog van a Szerdai gyerekben, de nem ilyen direkt ügyek. Leginkább a sors ismétlésének kérdése izgatott ebben a történetben. A generációkon keresztül újra meg újra felbukkanó minták, döntések. Hogy van-e lehetőség ezekből kitörni. És azt gondoltam: nagyon éles helyzetben lévő embert kell megmutatni a filmben ahhoz, hogy erről a kérdésről valamit megfogalmazzunk.

– Édesanyja a budapesti Deák téri evangélikus gyülekezet tagja. Milyen útmutatást, segítséget kapott tőle, hogy ennyire felnéz rá?

– A mostanság kapott segítség mibenléte könnyebben megfogalmazható: mi- óta megvan a kislányom, született egy újfajta szövetség köztünk a mamámmal. Nemcsak arról van szó, hogy praktikusan rengeteget segít nekünk, hanem arról is, hogy az az érzésem: majdnem olyan jól érti a gyerekemet, mint én magam, és ez nagyon megnyugtató érzés. Amit gyerekkoromban kaptam tőle, nyilván még nagyobb, ugyanakkor homályosabb dolog. A szülői útmutatás nagy része gyerekkorban nem okító mondatokból, hanem abból áll, ahogyan ők maguk viselkednek, döntenek a különböző helyzetekben. Ezek a minták segítenek nekem most is. Nagy érzelmi biztonságban nőttem fel az öcsémmel együtt – figyeltek ránk, és sok időt töltöttek velünk, ugyanakkor meglehetősen nagy szabadságot adtak. Úgy éreztem: bíznak abban, hogy meg bírom oldani a különböző helyzeteket – a felnőttéletemben, a munkámban most is az inspirál leginkább, amikor ezt a fajta bizalmat érzem.

– Karlovy Vary, Kalkutta, Trieszt: nemzetközi fesztiválok díjait nyerte sorra a film. Mi lehet a Szerdai gyerek kultúrákon átívelő, egészen Ázsiáig elérő sikerének a titka?
– Nyilván nagyon kelet-európai a környezet, amelyben játszódik, de mint korábban is mondtam, számomra nem a helyszín volt az elsődleges, hanem az érzelmi viszonyrendszer, és ez egy másik kultúrában is ismerős lehet. Hogyan válik anyává valaki, akinek magának nem volt anyja, hogyan tud valaki egy régi, nem működő kapcsolatból kilépni, hogyan nem képes nemet mondani, mikor pedig tudja, hogy az volna a helyes. Ezek húsba vágó, egyetemes kérdések, ugyanakkor a film készítése közben csak reménykedtünk abban, hogy Magyarországon kívül is érthetők lesznek. A film nemzetközi pályája minden várakozásunkat felülmúlta.

– Bátor, hogy első nagyjátékfilmje főszereplőjének egy amatőrt választott, Vecsei Kingát. Miért nem profi színésznőre bízta a feladatot?

– A szereplőválogatás során rájöttem, mennyire fontos, hogy a főszereplő lány valóban tizenkilenc év körüli legyen, akárcsak a filmbéli Maja. Az életkorból adódó sebezhetőség, törékenység, a billegés gyerek- és felnőttkor határán eljátszhatatlan: egy pillanatig ott van az ember arcán, aztán eltűnik. Mi ezt a pillanatot szerettük volna megragadni a vásznon. Kinga a forgatáson lett tizenkilenc éves. Mikor először találkoztam vele, még nem tudtam, hogy semmiféle színészi tapasztalata nincs. Valóban kisebb hazárdjáték volt a részemről, hogy őt választottam – eleinte csak az volt biztos: értjük egymást, jól tudom instruálni, de nem lehetett kiszámítani, hogy meddig mehetünk el vele, hol vannak a határai. Kinga teljesen átadta magát ennek a munkának, pedig nem az a fő célja, hogy színésznő legyen, textiltervezőnek készül.

– A stábban közkedvelt és elismert színészek – Börcsök Enikő, Thuróczy Szabolcs, Nagy Ervin – mellett feltűnik még egy hírességnek, Presser Gábornak a neve is. Hogyan sikerült megnyerni őt egy fiatal rendező első nagyjátékfilmjéhez?

– Már javában folyt a film utómunkája, de még nem volt zeneszerzőnk, ami elég szerencsétlen helyzet. Elkezdtünk vágni, és vártuk, hogy súgjon az anyag. Amikor Presser Gábor neve felmerült, először azt gondoltam: kizárt, hogy elvállalja egy ismeretlen rendező első filmjét. De azért felhívtam, és a telefonban nem hajtott el. Azt hiszem, felkeltette az érdeklődését, hogy egy fiatalokból álló csapat kereste meg. A vágóval eléggé szorongtunk a látogatása előtt, de a szorongás abban a pillanatban elpárolgott, amikor ajtót nyitottunk neki. Nem egy híresség állt ott, hanem egy lenyűgözően nyitott ember, aki őszintén kíváncsi volt arra, mit fog látni. Szerencsére magával ragadta az anyag, és iszonyatosan pontos dolgokat mondott már az első nézés után. Úgyhogy belevágtunk. Függetlenül a mö- götte álló tengernyi daltól, színházi és filmzenétől, a nagy sikerektől, olyan volt Presserrel dolgozni, mintha az osztálytársam ült volna mellettem, akinek ugyanolyan fontos, hogy valami jót csináljunk együtt, mint nekem. Én sajnos nem zenélek, ezért csak laikus szavakat keresgélve tudtam elmondani az elképzeléseimet
– Presser pedig nagy figyelemmel fordította le ezeket a maga számára. Sokat tanultam. Nagyon inspiráló munkafolyamat volt, úgyhogy mindkettőnkben megvan a vágy arra, hogy újra együtt dolgozzunk.

– Dolgozik már új filmen?

– Több tervem is van. Annak, amelyikkel éppen foglalkozom, egy negyvenes orvosnő a főhőse. Közegét, konfliktusát tekintve nagyon különbözik a történet a Szerdai gyerekétől, annyiban mégis hasonlít hozzá, hogy egy kemény érzelmi dönté- sek forgatagában boldogulni próbáló, erős női karakter áll a középpontjában.

– Tervezik a Szerdai gyereket olyan közegben bemutatni, ahol érintettek, szegénységben élők, állami gondozottak találkozhatnak vele?

– Elsősorban azokba az intézményekbe visszük el a filmet, ahol valamilyen módon – akár szereplő gyerekekkel, akár helyszínnel – segítettek az elkészültében. Arról azonban nem vagyok meggyőződve, hogy jó ötlet lenne olyan közegben levetíteni, ahol a történet játszódik. Sok gyermekvédelemben dolgozó szakember látta már a filmet – nagy öröm, hogy azt mondták, sikerült hitelesen ábrázolnunk ezt a világot. Ugyanakkor szerintem nem biztos, hogy ez az a film, amely megerő- sítené a nehéz helyzetben lévő tinédzserek személyes ambícióit, a kitörni vágyást. Ahhoz túl halk a remény hangja a történet végén. Annak viszont nagyon örülnék, ha minél több középiskolás látná a filmet. A filmbéli Maja húsz percre lakik Budapest belvárosától, mégis, a többség számára láthatatlan világban él.

Leányanya – nagytotálban

Maja története a felnőtté válás, a reményvesztettség, a bizalom, a kötődés és az elszakadás filmje. Arról beszél, hogy az előítéletekkel semmire sem megyünk. Hogy az élet nem fekete-fehér. Nincs jó oldal és rossz oldal, hanem emberek vannak egyedi múlttal, egyedi élettel, saját sebekkel, környezettel és hatásokkal. Recenzió Horváth Lili Szerdai gyerek című filmjéről.

Horváth Lili első nagyjátékfilmjét tavaly decemberben kezdték vetíteni a magyar mozik. A Szerdai gyerek idáig négy rangos nemzetközi filmfesztiválról hozott el díjakat. A vetítéshez jótékonysági akció társul: a mozik előterében nevelőintézeti fiatalok számára gyűjtenek ruhákat. Jó ezt előre tudni, hogy ne üres kézzel érkezzünk.

A főszereplő Majának (Vecsei Kinga), az intézetből nemrég kikerült fiatal lánynak kevés a vesztenivalója. Kevés – és mégis sok. Úgy nőtt fel, hogy ami nekünk, páholyból bámulóknak talán kevés, neki nagyon is sok. Kötődései és kötöttségei sokunk számára ismeretlenek. Szerencsétlen vagy esetlen próbálkozásainak egyetlen céljuk van: megszerezni szintén nevelőotthonban élő kisfia (Krisztián: Kovács Ede) felügyeleti jogát. Eközben – az amúgy szűkszavú és visszafogott gesztusokkal dolgozó, finom jelzésekből építkező jelenetekben – sok mindenről értesülünk: Maja örökös anyavárásban telt gyermekkoráról, megalázó párkapcsolatáról gyermeke apjával, a telepiek kilátástalan életéről, a jó szándékú, ám megfáradt intézeti nevelőkről és arról, hogy időnként mintha látszana a kiút. A páholyban ülve fel sem fogjuk, micsoda erő és elszántság kell ahhoz, hogy a kiút valóban járható út legyen.

Maja gyönyörű, fiatal, egyszerre elszánt és vágyakozó, ártatlan és romlott lány. Amikor szerdánként meglátogatja a kisfiút az intézetben, szinte önfeledten játszanak: két gyerek fogócskázik. Amikor viszont kell a pénz, mert baj lesz a hitellel, lazán posztol a kocsikat feltörő régi haveroknak. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne ez is. Kilátástalan helyzetben találkozik Maja a Bejárat mikrohitellel, és elhatározza, mosodát nyit a szegénytelepen. A mikrohiteles csoport emberséges és érzékeny, makacsul türelmes felügyelője János (Thuróczy Szabolcs). A másik világ tagja. Óriási szakadék húzódik a két világ között. Pedig – finoman szólva – ők, a „többségi társadalom” tagjai sem a felső tízezerbe tartoznak. Mindegyiknek megvan a maga múltbeli elhajlása, a maga frusztrációja, a maga „intézete”. A szakadék már a szereplőválogatásban is testet ölt: Maja és a telepiek megformálói – egyébként zseniális – amatőrök vagy ismeretlen színészek (Németh Annamária például), a másik világ epizódfiguráit pedig profik (Börcsök Enikő, Dér Denisa, Lukáts Andor) játsszák. És nemcsak azért nem értik vagy nem jól értik egymást, mert a telepiek szókincse szegényes, és jassznyelvet használnak, hanem mert az agresszív kommunikáció minden közeledést megnehezít. Nem építhető ki az alapvető bizalom sem, ha az egyik fél minden kérdést és megjegyzést támadásnak vélve folyton visszatámad.

Nem tanulták meg – Maja sem, de jórészt a többiek sem –, hogyan fejezzék ki az érzelmeiket, milyen a pontos kommunikáció, hogyan lehetnek bizalommal mások felé, és hogyan nyerhetik el másokét. Maja ráadásul még az anyai példa hiányától is szenved, pedig anya, jó anya akar lenni.

Amatőrök és profik, telepiek és a többségi társadalom tagjai: a két világ elbeszél egymás mellett. Meglehet, a kis Krisztián némasága (amelyet apja ráadásul ki is gúnyol) éppen ezt a kommunikációképtelenséget jeleníti meg.

Mégis van mégis. Vannak telepiek (Böbe, Gyufa), akikben legalább az igény felébred a jobbra. Az emberibbre, a tervezhetőre, a biztonságosra. Erre hajt Maja is, hiszen ez az egyetlen esélye.

De a lány története nem merül ki pusztán abban, ami a mozivásznon pereg. Maja története nem (csak) lineáris, gyönyörűen fényképezett (operatőr: Maly Róbert) képkockák sora. Bár Maja állami gondozásban nevelkedett, a film nem az állami gyermekintézetekről szól. Ugyanígy nem szól a mikrohitelek politikai hátteréről sem, így hát nem társadalmi igazságtalanságokat feszegető szociálpolitikai alkotás.

Maja története a felnőtté válás, a reményvesztettség, a bizalom, a kötődés és az elszakadás filmje. Azt mutatja meg, hogy milyen rettenetesen nehéz megtalálni a csatornát a teljesen különböző szociokulturális háttérrel rendelkezők között. Arról beszél, hogy az előítéletekkel semmire sem megyünk. Hogy az élet nem fekete-fehér. Nincs jó oldal és rossz oldal, hanem emberek vannak egyedi múlttal, egyedi élettel, saját sebekkel, környezettel és hatásokkal.

A film – szerencsére – nem együttérzésre hív, hanem megértésre; nem az előíté- letek tagadására, hanem a lerombolásukra. Bár nagyon csúnya dolgok történnek, ítélet nincs. Legalábbis nem a filmben. Az ítéletet először magunk felett mondjuk ki.

Míg a kilátástalanság ellenére számos – akár előre sejthető – apró csoda, csodácska történik, a film végén a megoldást jelentő nagy csoda elmarad. Az utolsó pillanat egy kicsit hosszabb lehetett volna. Hogy pár másodpercünk még jusson a kicsi fiú égkék tekintetébe kapaszkodni, amelyben remény csillan egy teljesen vesztettnek látszó helyzetben. Higgyük, hogy majd a 93. perc után! Hinnünk kell abban, hogy van átjárás a két világ között.