– Földművelő családban született, általános iskolába szülőfalujában, Lébényben járt. Nagybátyja, Szebik Károly a montreali első magyar evangélikus gyülekezet lelkipásztora volt. Mi vezette püspök urat a teológiára?

– Édesapámat 1938-ban behívták katonának, 1945-ös leszereléséig vele alig találkozhattam. Édesanyám vezette a családi gazdaságot, és nagy szeretetben nevelt. Fiatalként, mint minden kortársam, magam is vívódtam, hogy milyen pályát válasszak. Nagybátyám bár Kanadában, Montrealban élt, de a teológiai könyvei nálunk voltak a padláson. Ezeket megtaláltam, és elkezdtem olvasni őket. A leporolt könyvek felkeltették az érdeklődésemet a teológia iránt. Ezenkívül gyülekezetünk lelkésze, Németh Károly esperes tett még rám nagy hatást. Az irodalomban és a történelemben való jártasságom is a teológia felé vezetett. Nem volt azonban könnyű eldönteni, hogy jelentkezzek-e a lelkészi pályára, de idővel a belső elhívás is megszületett. Ebben unokanagybátyám, Andorka Sándor kétyi lelkész is Isten eszköze volt.

– Lébényen először a német, majd az orosz csapatok is átvonultak, önök pedig kénytelenek voltak átengedni a katonáknak a házuk tisztaszobáját…

– Szüleimmel és nagyszüleimmel együtt viszonylag nagyobb családi házban laktunk. Tisztaszobánkat először a német katonatisztek foglalták el, két hét múlva pedig az orosz katonák kvártélyozták be magukat. Édesanyám főzött nekik vacsorát, aztán a jóllakott katonák általában késő estig mulattak. Hozzá kell tenni, hogy a mi esetünkben mindegyikük tisztességesen viselkedett.

– Az érettségi után, 1957-ben kezdte meg felsőfokú tanulmányait a budapesti Evangélikus Teológiai Akadémián. Az ország akkori viszonyai mennyiben nyomták rá bélyegüket a teológia életére?

– Az 1956-os forradalmat követően egyházunkban egyfajta lelki és szellemi megújulást éltünk át. Ennek hatása, hogy 1957-ben huszonhárom teológiai hallgató nyert felvételt az akadémiára. Az is igaz, hogy közülük mindössze heten végeztük el. A teológián 1962-ig tanultam, ez meglehetősen feszültségekkel terhelt időszak volt. Négy hallgatót politikai okok miatt, a megfélemlítés jegyében távolítottak el közülünk, professzoraink közül dr. Karner Károlyt és dr. Wiczián Dezsőt kényszernyugdíjazták, dr. Sólyom Jenő pedig levéltárosi megbízást kapott. Mindez számunkra is mutatta, hogy az egyház szolgálati lehetőségei az állam által meghatározottak.

– Hallgatóként a teológia tudományának mely területei álltak közel önhöz?

– A lelkipásztorkodás-tan és a homiletika, vagyis az igehirdetés tana foglalkoztatott. Ezeken kívül a rendszeres teológiai stúdiumok érdekeltek.

– Budapesten, az óbudai evangélikus templomban szentelte lelkésszé 1962. június 29-én D. dr. Vető Lajos püspök. Segédlelkészként Miskolcon és Komáromban szolgált, majd 1968-tól 1985-ig a miskolci egyházközség parókus lelkésze volt. Mit jelentett a hatvanas években gyülekezetben szolgálni?

– A nehézségek ellenére örömteli volt a szolgálat! Nagy igény mutatkozott arra, hogy az egyház lelki támaszt nyújtson. Ezt a hívek jelenléte is mutatta. A komáromi gyülekezethez még hét falu is tartozott, ámde se autó, se motorkerékpár nem állt rendelkezésre, így többnyire biciklivel és vonattal jártam a vidéket. Komáromban többször is tartottunk szórványnapot. Ezekre a rendezvényekre többen jöttek, mint ahány evangélikus élt körülöttünk! Miskolcon korábban evangélikus jogakadémia és tanítóképző intézet működött, ez tekintélyt hordozó tényezőként jelent meg a város életében. Tudtuk, hogy kontroll alatt végezhetjük csak a szolgálatunkat, de az idős generáció hűsége inspiráló hatású volt az ifjúságra is. 1953-tól kezdődően mindig volt ifjúsági bibliaóra a gyülekezetben. – Hogyan kezelte mindezt a pártállam? – Egy újévi fogadáson a helyi párttitkár szóvá tette: „A lelkész úr sokat látogat.” Az én válaszom csak annyi volt, hogy „titkár úr, engem ezért fizetnek”. Nem tudott erre mit mondani, és a továbbiakban nem kifogásolták a tevékenységemet. Lelkészként tudtuk, hogy minden lépésünket megfigyelték.

– 1971–72-ben ösztöndíjasként Svájcban tanulhatott. Mi az onnan hozott legmeghatározóbb élménye?

– A bossey-i ökumenikus főiskolán szinte valamennyi keresztény felekezet tanítását és liturgiáját megismerhettem. Itt nyolc különböző felekezetből érkezett hatvan hallgató tanult együtt, ez nyitottá tett minket egymás és a másik felekezet iránt. Átéltük, hogy sokkal több bennünk az, ami összekapcsol, mint ami elválaszt. Zürichben pedig homiletikai, lelkigondozói és szociáletikai stúdiumokkal foglalkoztam.

– 1975-ben választották a Borsod-Hevesi Egyházmegye esperesévé, 1985–90 között – a budavári gyülekezet lelkészeként – a Budai Egyházmegye esperese volt. Miben látta az esperes legfőbb feladatát?

– Esperesi szolgálatom első számú hangsúlyát a lelkészek lelkigondozásában láttam. Abban igyekeztem segíteni, hogy a lelkészek a saját helyzetüket józanul felmérjék, és az adott településeknek megfelelő lehetőségek szerint, a legjobb tudásuk alapján végezzék munkájukat. Ez egyszerre jelentett szakmai és lelki támogatást. Hozzátartozik, hogy a hetvenes évek közepe a magyar társadalomban egyfajta ideológiai fellazulás korszaka volt. Ekkor kapott Magyarország jelentős kölcsönöket a nyugat-európai országoktól. Ezeknek a kölcsönöknek a folyósítását a vallásszabadság növelésének feltételével adták. Ez az egyházi munka lehetőségeit kiszélesítette. Erre a tágabb perspektívájú munkavégzésre buzdítottam a lelkészeket.

– Az Északi Evangélikus Egyházkerület püspöki tisztségébe 1990. március 17-én iktatták be. Az ország és egyházunk ekkor a rendszerváltás eufóriájában élt. Mit jelentett, és milyen új lehetőségeket hozott a püspöki szolgálat a rendszerváltás idején?

– Az 1980-as évek közepétől már érezni lehetett a társadalom és az egyház szellemi és lelki pezsgését, amely mintegy előkészítette a rendszerváltást. Ezt az időszakot már budavári lelkészként, majd esperesként a fővárosban éltem át. Ezekben az években megnövekedett a felnőttkeresztelések és a konfirmandusok száma, de az istentiszteletet látogatóké is sokkal magasabb volt, mint korábban. A rendszerváltás idején olyan események következtek be, amelyekre senki nem gondolt. Magam sem tudtam elképzelni, hogy valóban eljön az az idő, amikor egyházunk számára ennyi kapu nyílik a szolgálat végzésére. Iskolákat, szeretetotthonokat kaptunk vissza, újakat nyithattunk meg. A szolgálat ilyen mértékű kiszélesedése azt is eredményezte, hogy olyan testvéreinket is meg tudtuk szólítani, akik korábban az egyháztól – félelemből vagy meggyőződésből, de – távol maradtak. Püspöki szolgálatom legnagyobb öröme, hogy százhúsz fiatalt indíthattam el a lelkészi hivatás útján, valamint számos intézményen túl huszonegy új templomot szentelhettem fel.

– 1999 decemberétől 2006-os nyugállományba vonulásáig egyházunk elnök-püspöki tisztét is betöltötte. Milyen feladatokkal járt ez a tisztség? 

– Az elnök-püspökség magában foglalja az egész egyházunkért végzett szolgálat felelősségét. Koordináló feladat. Ez a gyülekezeteken túl minden területre kiterjed. Szolgálatom a külföldi testvéregyházakkal való kapcsolatépítést és a mindenkori magyar állam képviselőivel való kapcsolattartást is jelentette. A bajor és a finn evangélikus egyházzal való kapcsolataink különösen intenzívek és fontosak voltak. Ez idő tájt szélesedett a média munkaterülete s a tábori és a kórházlelkészi misszió is. Isten különös ajándéka volt, hogy egyre több fiatal választotta a lelkészi pályát ezekben az években.

– Egyházunkon kívül is vállalt vezető szerepet: elnöke volt a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának, a Magyar Bibliatársulat Alapítványnak pedig jelenleg is – 2003 óta – elnöke. Mindkét szervezet az ökumenikus nyitottság jegyében működik. Mit jelent a 21. században az ökumené?

– Félreértenénk a küldetésünket, ha nem vennénk komolyan, hogy ebben az országban és egész Európában különböző felekezetek együtt képviselik a kereszténységet. Egymás szolgálata befolyásolja a missziói küldetésünk eredményességét is. Igaz, hogy a történelemben számos ellentét volt a felekezetek között, de ma a hangsúlyt mindenképpen arra kell tenni, ami összekapcsol bennünket, és ami az élő Krisztussal való közösséget teszi fontossá. Ez nem szervezeti egységre való törekvést jelent, hanem azt, hogy jó testvérekként példásan tudjunk együtt és egymás mellett szolgálni.

– A mai napig számos szolgálatot vállal, elindította és tavaly decemberig működtette egyházunk gyülekezeti munkatárs-képzését. Miért tartja fontosnak a laikusok képzését?

– Negyvennégy év aktív lelkészi szolgálat tapasztalatai alapján láttam, hogy ha a lelkész egyedül próbálja a munkáját végezni, akkor annak alacsony lesz a hatásfoka. Ez volt az egyik kiindulópont. A másik annak a felismerése, hogy Jézusnak nemcsak tizenkét tanítványa volt, hanem hetven és ötszáz is, akiket mind aktivizált. A reformáció tanítása az egyetemes papság. Luther felismerte, hogy nemcsak a lelkészek felelősek az evangélium terjesztéséért, hanem minden egyes hívő, az egész gyülekezet. Arra vágyom, hogy szekularizált társadalmunkban legyen az evangélium ügye közüggyé. Hirdessük az igét a családban, a társadalomban, munkahelyen és barátok között is! Úgy véltem, hogy ehhez egyfajta képzésre is szükség van. A munkatárs-képzés célja, hogy a résztvevők bibliaismerete elmélyüljön, és hogy segítse a gyülekezeti munkára való alkalmasságot. Az volt a cél, hogy az egyes gyülekezeteken belül építsünk befogadó, egymás terhét hordozó közösséget. Központi képzéseinket Piliscsabán tartottuk, valamint minden egyházmegyében rendeztünk kihelyezett munkatárs-képzést is. A tizenkét év alatt közel ezer résztvevője volt az alkalmainknak. 

– Milyennek látja a jövő egyházát?

– Fontos, hogy gyülekezeteink olyan közösségek legyenek, ahova szívesen jönnek az emberek. Váljunk jó hangulatú, derűs, evangéliumi légkörű közösségekké! Természetes, hogy ahol emberek vannak, ott feszültségek is adódnak, de a lelkipásztoroknak éppen az is a feladatuk, hogy a megbocsátás jegyében az esetleges feszültségeket feloldják. Ma nem egyszerűen a Bibliát kell magyaráznunk, hanem az aktualitását kell hangsúlyoznunk. Életszerű és életközeli igehirdetésekkel tudjuk a híveinket megszólítani! Ekkor bizonyos, hogy az igehirdetés utáni vágy a hallgatóban felébred és növekszik. A hit hallásból születik! Fontos, hogy minden lehetőséget megragadva Krisztus erejét és vonzó szeretetét hirdessük. Nagyon sok fiatal kollégát ismerek, akik ezt nagy odaadással végzik. Az iskolalelkészi szolgálat áldása, hogy számukra „ölükbe pottyannak” a diákok. Ha most fiatal lelkész lennék, akkor biztos, hogy pár évig iskolalelkészként szeretnék szolgálni. Gyülekezeti lelkészeinknél is látom az eredményes munkát, azt, hogy távoli szórványokat hűséggel látogatnak, hogy híveiket elérjék. Jó reménységgel nézek előre!

– Szolgálatát végigkísérte és segítette felesége, Ferenczi Mária zenetanár. Mit jelent a szerető családi közösség az ön számára?

– Hálát adok Istennek, hogy olyan családom van, akik szolgálatomban erősítettek, és együtt imádkoztak értem. A biztos családi háttér nélkülözhetetlen az evangélium szolgálatához! Feleségemre és családomra mindig számíthattam. Mária szolgálatkészsége és felkészültsége megjelent a gyermekmunkában, a zenei alkalmakban és a hívek gondozásában is. Két gyermekünk, Ildikó és Imre részt vett a gyülekezet életében. Mára hét unokának örvendhetünk, akik egyre növekvő érdeklődéssel végzik tanulmányaikat.

– „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága” (Zsolt 119,105) – olvasható a Luther Kiadónál a napokban megjelenő, Életutam című interjúkötetében, amelyben Spangel Péterrel beszélget. Miért ezt az igét választotta mottóul?

– Hívőnek, lelkésznek, esperesnek, püspöknek egyaránt szüksége van a tájékozódásra, iránymutatásra. Keresztény emberként ez nem lehet más, mint Isten igéje, az, amely világít, amely a döntéseinknek biztos ösvényt szab, és amely az örökkévalóság reménységének irányába vezeti gondolatainkat.

– Jelenleg is dolgozik. Milyen tervei vannak a jövőre?

– Fontosnak tartom, hogy a média az evangéliumot is terjessze. Több mint ötvenéves prédikációs szolgálatom minden igehirdetésének bő vázlatát és a prédikációkhoz használt irodalmi és egyéb illusztrációkat megőriztem. Ha Isten engedi, és a munkámhoz erőt ad, a jövőben ezeket szeretném rendezni és úgy feldolgozni, hogy az anyag aktuális és kiadható legyen.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.