Bár a jogakadémia múltját egykor, amennyire lehetett részleteiben feltárta Bruckner Győző rektor és Zsedényi Béla egyetemi magántanár is egy-egy könyvében, a történeti kutatás azóta sem foglalkozott az akadémia múltjának, előzményeinek feltárásával. Boleratzky Lóránd maga is erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy az eltelt évek alatt, különösen is a rendszerváltás után valamilyen előrelépés történjen, sőt kiírt egy kutatói pályázatot, de sajnos nem érkezett érdeklődés.

Kisebb tanulmányok jelentek meg a jogakadémia történetéről, így egy 1995-ös füzetben (in: Emlékezés a Miskolci Evangélikus Jogakadémia tanáraira, Budapest, 1995) megjelent tanulmányban többek között Novák István Miskolc egykori főiskolája: az evangélikus jogakadémia című írásában, illetve Boleratzky Lóránd az Emléktábla a volt miskolci jogakadémia falán című összefoglalójában eleveníti fel a régmúltat, az alapítás történetét.

Azt tudjuk, hogy a gyökerek a XVII. század második feléig és Eperjesig nyúlnak vissza. A reformáció–ellenreformáció eszméi viaskodtak akkoriban Európa-szerte és e küzdelemből iskolák is születtek. Eperjesen a felső-magyarországi evangélikus rendek, az öt szabad királyi, valamint a tizenhárom szepesi város képviselői pártfogóságot szerveztek, 1665-ben november másodikán egy gyűlésen határoztak az intézmény megnyitásáról.

„Legyen ez az intézmény a Mindenható Isten tiszteletének temploma, az igaz tudományok universitasa és a hazaszeretet bevehetetlen fellegvára örök időkön át” – szólt az alapító okirat.

A közben támadt nehézségek ellenére 1667. április 16-án mégis megnyitották az eperjesi ősi kollégiumot. Itt a korábbi gimnáziumból alakult líceum is helyet kapott, amelyben teológiai és bölcseleti ismeretek mellett jogi ismereteket is oktattak.

Tudjuk azt is, hogy a kollégium a nagyhírű magdeburgi professzor Pomarius Sámuel vezetése mellett indult meg, és tanárai között ott szerepelt Pankratius Mihály, aki első magyar közjogi munkájával tette nevét országosan ismertté.

Először alig pár évi fennállás után, 1671-ben, a Wesselényi-féle összeesküvés elfojtásával kapcsolatban Spankau generális vette el a kollégiumot, de aztán az egykori diák, Thököly Imre 1682-ben újra visszaszerezte és visszaadta azt. Mivel Thököly felkeléséhez Eperjes is csatlakozott, ezért az volt végül a büntetés, hogy I. Lipót császár a felkelés leverése után elkobozta a templomot és az iskolát is. 1687-ben pedig Antonio Caraffa itáliai zsoldosvezér vérengzése igyekezett a protestánsoknak és a kollégiumnak még az emlékét is eltörölni, a jezsuitáknak adva azt.

A Rákóczi-szabadságharc idején az intézmény ismét jobb napokat élt meg, támogatta még a svéd király, XII. Károly is, de a szabadságharc bukása után a főiskolának el kellett hagynia Eperjest, illetve az intézmény ismét a jezsuitákhoz került. Csak II. József intézkedése nyomán, 1784-ben indulhatott újra az evangélikus képzés.

A kollégiumot a XIX. század elején ismét újjászervezték és az a koreszmék leghatalmasabb fellegvárává vált, élén Greguss Mihállyal és Vandrák Andrással. A hallgatók sorában 1816–1819 között Kossuth Lajost is megtaláljuk. Bizonyára nem véletlen, hogy a márciusi ifjak az eperjesi kollégium tanítványai. A kollégiumot Petőfi Sándor és Tompa Mihály is felkeresték.

A kiegyezés után a jogakadémia gyors fejlődésnek indult: 1892-ben a Tiszai Evangélikus Egyházkerülettel lépett szoros kapcsolatba. 1914-ben már tíz tanszéken folyt az oktatás és a tanárok között olyan országos hírűek találhatók, mint Horváth Ödön, Mikler Károly, Raffay Ferenc, Ereky István, Réz Mihály, Flórián Károly, Obetkó Dezső, Moór Gyula, Maléter István, a teológián pedig Mayer Endre, Csengey Gusztáv és Szlávik Mátyás.

Mikler Károly 1897-ben került az eperjesi jogakadémia egyházjogi és jogtörténeti tanszékére. 1903-tól 1923-ig látta el a dékáni tisztet, ami már egymagában is mutatja rendkívüli népszerűségét és rátermettségét. Működése alatt elmélyült a kapcsolat a jogakadémia és az egyházkerület között, minthogy tudatában volt annak a felismerésnek, hogy egy jogi főiskola nagy erkölcsi tőkét jelent nemcsak az egyházkerületnek, hanem az országos egyháznak is. Újjászervezte a jogakadémiát, ami nem volt könnyű a pénztelen időkben. Az ő dékánsága alatt már nyolc rendszeresített tanszéke volt a jogakadémiának, és az Eperjes várossal kötött szerződés lehetővé tette volna két újabb tanszék betöltését is, ha ki nem tör közben a világháború. Az eperjesi jogakadémia túlhaladta mindegyik hazai főiskola színvonalát modern berendezésével, új épületével és nagyszámú igen magas képzettségű jogtanárával.

A trianoni gyász után a jogakadémia átmentése Miskolcra is Mikler Károly dékán érdeme volt. A jogakadémia 1919. március 15-én (mintegy száz évvel ezelőtt) nyithatta meg kapuit, miután a bútorok egy részét is sikerült átmenekítenie.

Bár az állami támogatás megszüntetése miatt a fennmaradása veszélyeztetve volt, de 1923-ban, amikor Bruckner Győző dékánt megválasztották, új korszak kezdődött. Az új dékán ugyanis megteremtette a jogakadémia biztos anyagi bázisát egy Miskolc városával kötött szerződés révén. Komoly erkölcsi támogatást szerzett belföldi és külföldi tudósok, egyházi vezetők támogatásával, sőt Süderblom Náthán uppsalai érseket és Paul von Hindenburg elnököt is sikerült mozgósítania. Bruckner Győző a szó valódi értelmében a jogakadémia atyja volt, minden szívdobbanásával a jogakadémiáért és hallgatóiért küzdött.

Boleratzky Lóránd a jogakadémia megszűnése előtt három évvel Zsedényi Béla helyére került. Amikor pedig megszűnt az intézmény, megpályázott egy tanszékvezetői állást Debrecenben, de megfellebbezték pályázatát, így nem kapta meg az állást, sőt sokáig nem is tudott elhelyezkedni jogászként.

Eperjesen híres könyvtár támogatta az oktatást, mintegy 90 ezer kötettel, ebből később csak összesen kilencvenkét könyv érkezett Miskolcra. Folyamatosan munkálkodtak azon, hogy a könyvtár ismét bőséges könyvállománnyal rendelkezzék.

„Híresek voltak a szemináriumok, különösen a büntetőjog és az egyházjog területén. A hallgatók rendszeresen részt vettek bírósági tárgyalásokon is” – mondja az egykori magántanár.

Rendszeres cikkek jelentek meg a szaksajtóban (Miskolci Jogászélet) is, valamint a főiskola minden arra érdemes szellemi termékét nyomtatásban is közreadták. Boleratzky Lórándnak is így került kiadásra egy szemináriumi munkája, amelyet később egyetemi tanulmányai során fontos írásaként tartottak számon tanárai. Az akadémia kiadásában önálló monográfiák is megjelentek, sőt széles kapcsolatokkal rendelkeztek a külföld felé is, német, francia, olasz és amerikai egyetemekkel és főiskolákkal működtek közre.

A jogakadémián az ifjúsági élet széleskörű kibontakozását is támogatták, egyesületek, klubok formájában élénk élet folyt. Bár az egyre feszültebbé váló politikai légkör miatt ez nehézkes volt, de szélsőséges kilengések nem történtek. Hangsúlyt fektettek a sportéletre, a turisztikára, az atlétika, vízisportok, kard és puska területén élen jártak.

„Kül- és belföldi segélyekből támogatták a rászoruló diákokat is.” – emlékezik vissza Boleratzky Lóránd – „Ruhaellátást, kórházi ápolást is biztosítottak a nehéz szociális helyzetben lévőknek. A diákétkeztetés, a menza pedig mindenki számára nyitott volt. Bálok voltak, az egyiket épp jómagam szerveztem. Élénk ifjúsági élet folyt.”

Boleratzky Lóránd szerint a jogakadémia kimagasló szerepe annak tudható be, hogy gyakorlatilag magasabbak voltak a tudományos követelmények, mint az egyetemeken, mert egyetemi magántanári képesítés volt a feltétele a rendes tanárrá választásnak.

„Emellett a jogakadémia a protestáns szellemiség ápolója is volt, nemcsak a jogtudományok műhelye. A kisebb létszám miatt tanár és hallgató között bensőséges kapcsolat alakult ki. Ez a kapcsolat a szív táján nyújtott valami melegséget, – mondta mosolyogva – nemcsak fizikailag sugárzott fényt felülről, hanem szeretetet, ragaszkodást és viszontszeretetet indukált tanár és hallgató között. Ez a szeretet soha el nem fogy. Az alma mater a szó valódi értelmében, mint áldott édesanya minden kincsét szétosztotta gyermekei között, magát megüresítette és nem maradt más ékessége, mint a homloka köré font babérkoszorú és a vele hallgatóinak áldása, imádkozó hű szíve.”

A szegedi egyetemnek a Kolozsvárott történő folyatásáról 1940-ben rendelkeztek és az akkor hozott törvényben (1948:XXXIII. tc. és a 198.996/1948 (VI.I.) sz. OKM. Rendelet) volt egy rejtett cikkely, amely a jogakadémiák két évfolyammal történő működését rendelte el. Ezzel kezdődött el a jogakadémiák agóniája, amelyet végül a kommunista diktatúrának az egyházi iskolák államosítására irányuló szándéka tetézett be.

1948. június 30-án megszűnt az intézmény egyházi jellege, a Magyarországi Evangélikus Egyház ezzel elveszítette egyetlen, ősi főiskoláját, és az állami jogakadémia is csak egyetlen esztendeig vegetált korábbi jogaitól megfosztva, hogy aztán 1949. augusztus 31-én végleg bezárja kapuit.

Semmi nem maradt meg, csak a dékáni szoba egyik festménye, amit az akkori egyházvezetés értékesített, meg az alapító okirat szerződése. A többit szétvitték, szerte az országban. Boleratzky Lóránd a kommunista diktatúra évtizedei alatt is őrizte a jogakadémia emlékét, és ahogyan írtuk is, amint erre lehetősége adódott, tanulmányokat jelentetett meg a jogakadémia múltját illetően.

Bár a rendszerváltás után felmerült az egyház részéről a jogakadémia újraindításának kérdése, végül 1991-ben a Magyarországi Evangélikus Egyház és a miskolci jogi kar képviselői egy megállapodás keretében a miskolci jogi kart az eperjesi-miskolci jogakadémia szellemi örökösének nyilvánították. 2016-ban pedig a Miskolci Egyetem megállapodást kötött az Eperjesi Egyetemmel. A szerződés kiemelt témája az eperjesi jogakadémia örökségének kutatása lett, így talán az emlékek tovább őrződnek az utókor által. 

Addig is az egykori eperjesi gályarabok emlékén olvasható igazság tanít tovább  bennünket: „Istent imádni, hazát szeretni, tőle tanuljatok.”