1., Vegyük észre, hogy nem a Kárpát-medencei lakosok (szlovákok, rutének, románok, szerbek, horvátok) támadtak ránk és vették el erőszakkal a ma általuk uralt részeket, hanem 1918 végén Csehországból, Romániából, Szerbiából bevonuló, felfegyverzett katonák foglaltak el először kisebb részeket, mert a korábbi tárgyalások alapján ezeket a részeket már a számukra kijelölték. A magyar hadseregnek azok részeit is, akik fegyveresen, rendezetten jöttek haza, Magyarországon a tiszteket rangjuktól megfosztották, a fegyvereket kicsiny őrséggel a kaszárnyákban elraktározták, utána a katonaságot feloszlatták. Hisz olyan kormányunk volt, ahol a honvédelmi miniszter azt mondta, hogy katonát látni sem akar. Wilson amerikai elnök 1918. január 8-án lemondott, és úgy gondolták, az lesz a béketárgyalás alapja, hogy az I. világháború befejezését szorgalmazó beszédében több pontban is hangsúlyozta a nemzetiségi határok figyelembe vételét. Ebben hitt a magyar kormány. A végleges béketárgyalásokban Amerika már nem vett részt, és a szép elvekből semmi sem érvényesült. Így a bejövő „idegeneknek” még idejük is volt, hogy ezekből a K.u.K. laktanyákban tárolt fegyverekből felszereljenek a seregükbe itt lakó elégedetlen románokat, szlovákokat, szerbeket, és egyre jobban terjeszkedhettek. Budapestre a románok, Baranyába a szerbek be is vonultak, mert sehol ellenállást nem tapasztaltak. Angol és francia nyomásra kezdtek visszavonulni a „trianoni” határokhoz.

1919-ben kezdtek a magyarok észbe kapni, hogy itt valami nagy baj lesz. Ahol most már erőszakkal, a „demarkációs” vonalat is átlépve, például a csehszlovák hadsereg Balassagyarmatnál vagy Salgótarjánnál területet akart még foglalni, akkor a hirtelen összerántott magyar hadsereg Tiszolcig szorította fel őket, és csak a francia-angol-olasz nagyhatalmak fenyegetésére kényszerültek visszavonulni a magyar csapatok a trianoni határig. 

Tehát 1919-ben nem a „szomszédos népek foglalták el tőlünk az országot”, hanem a nagyhatalmak döntöttek fölöttünk-ellenünk. Ezért ne a szomszédokra haragudjunk.

2., De a szomszédok se haragudjanak ránk 1938-1944 miatt. Akkor úgy látszott, hogy csak a határok kiigazításával lehet a trianoni igazságtalanságot részben orvosolni, ezt szorgalmazta Magyarország a külpolitikán keresztül. De látni kell a szomszédainknak, hogy nem a magyar hadsereg harci ereje foglalta vissza a területeket, hanem megint a nagyhatalmi döntések határozták meg az új határokat. Amikor a csehszlovák, vagy a román a területről innen kivonult, akkor jöttek be a magyarok. Jugoszláviánál egy kicsit más volt a helyzet, mert ott a németek kezdték meg a fegyveres támadást, űzték ki a jugoszláv haderőket, a magyarok csak a magyar vidékekre vonultak be, ahonnan már a németek ellen a komoly haderőt kivonták. Volt összecsapás a szerb erőkkel, de az csak „tisztogatás” volt és nem igazi tartós csata, frontvonalakkal, nehéz fegyverekkel.

1945-ben, a II. világháború végén megint a nagyhatalmak, de most már az amerikaiak is, húzták meg a határokat.

Akik ma a „megoldást” csak a határok megváltoztatásában látják (magyar tévedés), illetve a magyarokban ellenséget látnak, akik erőszakkal akarják visszafoglalni a területeket (szomszédainknak alaptalan félelme), azok jól tennék, ha a tényekre figyelnének és a mai valósághoz igazítanák a nézeteiket. A múlt lezárult, változtatni mi azon nem tudunk. Ma viszont nekünk kell közösen, egymás mellett és „egymásközt” élnünk.

a., Akik a 100 éve történt igazságtalanságot szeretnék erőszakos határkiigazítással megszüntetni, azok már megfeledkeznek arról, hogy akikkel az igazságtalanság történt, azok már nem élnek. Tehát jóvátétel feléjük nem történhet, ezért ez a követelés okafogyott.

b., Akik a magyarok „területszerzés” veszélyén lovagolnak és keltik az „ellenérzést”, azoknál jó lenne, ha belátnák, hogy Magyarország nem fegyverkezik, és a szomszédait nem akarja (de nem is tudja) megtámadni. Amikor fegyvertelenül követelhetett volna határkiigazítást: Csehszlovákia szétválásakor, Romániában Ceauşescu bukásakor vagy a Szovjetunió, majd Jugoszlávia felbomlásakor, nem kért határkiigazítást. Ez mutatja, hogy a magyar kormány nem az erőszakos határváltoztatásban látja a jövő útját.

Jó lenne, ha mind a magyar kormány, mind a szomszédos kormányok ezt nyíltan hangoztatnák. A szomszédok ellen ágálókról mindenki lássa, hogy csak egyéni politikai hasznot akarnak húzni az ellentét szításából.

Jó volna a nyilvános publikációnkat is meggondolni. „Természetes”, hogy a gazdasági életben összehasonlításokat kell tenni és eredményeket le kell szögezni. De más a tények hangoztatása, ha nem úgy hangzik: megelőztük, lehagytuk, jobbak vagyunk, noha igaz események rögzítünk, hanem ha úgy beszélünk, hogy most nekünk ez jobban sikerült, fejlődésben előbbre léptünk, nekünk ez most jobban bevált stb. Ne minősítsük le a másikat, mert lehet, hogy a másiknak máskor sikerül jobban, mint nekünk. Mi egy helyen élő népek vagyunk, akik segítik egymást és nem leminősítik.

Érdemes még belegondolni a jobbról-balról egyaránt sokszor hallott szitokba: „ezek a jött-mentek…”. Bizony mindnyájan „jött-mentek” vagyunk, még ha 50 vagy 500 éve vagyunk is egy vidéken. A munkahelyünk határozza meg a lakhelyünket. Gondoljuk meg: gyerekeink, unokáink sem laknak velünk, sőt, sokan távoli országokban élnek. Ők is „csak jött-mentek”? Vigyázzunk a szavainkra.

Az érzelmi rész után a gyakorlati lépések:

3., A jövő útja csak a megbékélés lehet, mert úgy leszünk erősek a gazdasági fölényükkel ellenünk dolgozó, bennünket elnyomorítani, kihasználni akaró erőkkel szemben (pl. visegrádi összefogás, amit bővíteni lehet és kell).

a., Ezen az úton jár évek óta Magyarország, amikor a kereskedelmi kapcsolatokat tudatosan erősíteni akarja a szomszédokkal és azt gazdaságilag is támogatja. A szlovák miniszterelnöknek, Igor Matovičnek a magyar küldöttek előtt, a trianoni béke évfordulója alkalmából elmondott beszéde szintén ezt mutatja. Mindenkinek ajánlom ennek a beszédnek elolvasását, mert ebben még az anyanyelvi igehirdetést is szorgalmazza. A határon átnyúló közös gazdasági tevékenység és kölcsönös kapcsolat hangsúlyozását örömmel olvastam. Hasonló gazdasági összekapcsolódás látszik formálódni most Szerbia felé is.

b., A közlekedést, megbékélést, együttélést segítené, ha még több helyen alakítanának ki határátkelési lehetőségeket. Javaslom, hogy építsenek ki biciklis, vagy mezőgazdasági gépeknek kijelölt átkelőhelyet is, hogy a szomszéd falvak újra összeforrjanak, mert ha a „heti vásárra” is át lehetne járni és minden családi találkozóra, akkor a rokonok szomszédaival, - akikről eddig idegesen beszéltek és csak jött-menteknek neveztek – barátság is kialakulhat.

c., Az iskolarendszerben javasolnám, hogy 20-50 km mélységben tegyék kötelezővé a szomszéd nyelv tanítását. Talán az általános iskola 3-4. osztályában kellene kezdeni, ahol írni és olvasni, a „piaci” nyelven kellene tanítani heti több órában. Az 5. osztálytól kezdődik az angol-német, ekkor választható lenne a szomszéd nyelv heti egy-két órában, (hogy el ne felejtsék) és a kötelező angol-német nyelvet nagyobb óraszámban. A határ két oldalán az iskolák testvériskolákat létesíthetnének, ahol minden évben felváltva közös majálist tartanának pingpong, kötélhúzó, röplabda, focimeccsek keretében. A nyáron meg rendezhetnek közösen nyári tábort a Balatonnál vagy a Magas Tátrában, így gyerekkori barátságok alakulhatnak ki (ezzel a módszerrel építették le a francia-német ellentétet a Ruhr-vidéken).

d., Természetesen az idegenforgalom is igen fontos „találkozási pont”. Csoportosan és egyénileg is látogatjuk a szomszédainkat, de tanuljunk meg úgy gondolkodni és élni, hogy amikor ott egy családnál vagy fürdőhelyen vagyunk, akkor a személyes barátság alapján hívjuk meg magunkhoz is az ottani házigazdákat, vendéglátókat. Megdicsérhetjük az ottani műemlékvédelmet, botanikus kerteket, ápolt természeti szépségeket, ízletes italokat és falatokat.

Ha így tudunk élni közösen, akkor évek múlva majd halljuk, hogy ezt a várat vagy azt a kastélyt X.Y. magyar nemes építette, ezt vagy azt a festményt melyik magyar festő festette, a magyarok nyomot hagytak azon a vidéken. Várjuk ezt a jövőt!