Éppen a héten volt nyolc éve, hogy a baleset után amputálták a lábait. Akkor volt huszonhárom éves. A nyomozást még mindig nem zárták le, de mivel senki más nem élte túl azt az estét, nincs kire haragudni. Nincs kit gyűlölni. Senkit nem lehet hibáztatni miatta. Egyszerűen így esett. „Ezt hívják véletlennek” – mondogatta az anyja csitítólag, amikor Dávid dühöngve verte az öklével az ajtót vagy a falba a fejét. „Ne őrjöngj! Ezt hívják véletlennek!” – ismételgette, mintha ez megnyugtatná az embert. Nem, nem lett tőle semmi sem jobb. Csak azt érte el, hogy most már a véletlent gyűlölte. Végtelen, izzó, kegyetlen gyűlölettel. Halálos gyűlölettel.
Tudta évek óta, hogy egyszer meg fogja tenni ezt a lépést („lépést” – még ezt is csak így, idézőjelben mondhatja…). Eleinte még fel-fellángolt benne az élni vágyás vagy Isten tudja, mi, talán a remény, hogy minden helyrejöhet, csak kicsit kell hozzá változtatni. Műlábat csináltatott, jobb rokkantkocsit vett, jogosítványt szerzett, külföldre költözött. Semmi nem segített. Hiába tanult meg vezetni, hiába keresett munkát, barátnőt, semmi nem hozta meg azt a kis szikrát, amely tartósan lángra lobbanthatta volna benne az élni akarást.
Így hát tervezni kezdett. Tökéletes megoldást akart. Biztosat. Igen, halálbiztosat. Először a vonat elé akarta vetni magát, de a kurva tolókocsi kerekei nem bírtak átvágni odáig a réten, ahol a vonat gyorsulóban van, kockáztatni meg nem akart, hogy egy kis hiba esik, és még roncsabbá válva kényszerítik élni.
Aztán amikor elűzte a lány, akihez szeretkezni járt, eszébe jutott, hogy lifttel felmegy a legfelső emeletre, és a mélybe veti magát. Ezt azonban hamar elvetette.
Nehogy már azt higgye az a „nőstény”, hogy neki ehhez bármi köze lenne. Nem, nem miatta. Miatta nem tenné, ilyen lányt bárhol találhat. Legalábbis ezt gondolta – kicsit cinikusan és némi undorral. Nem, ezt nem.
Aztán csak ült hetekig az utcaajtóban, és nézett maga elé. Sokan elmentek mellette. Volt, aki nem is nézett rá. Mások kedvesek próbáltak lenni. Nem érdekelték. Már csak a terve érdekelte. Az emberek sakkfigurák lettek az ő utolsó nagy játékának tábláján. Kellékek, eszközök, ahogy tetszik. Kiszámítható kis gépezetek, akik majd segítenek neki orron fricskázni a véletlent.
Az utolsó este borongós volt. Kövér, bodros felhők borították az eget egész nap, és már a délután is olyan sötét volt, hogy szinte beillett volna szürkületnek. Utálta ezt a vészjósló, fullasztó párát, de nem volt kibúvó – tovább nem halogatja, ma, az évfordulón fogja megtenni. Igen, ma véget vet mindennek. Véget a nyomorékság magányának, az undornak, a gyűlöletnek, az egész rákényszerített féregéletnek. Állt tehát a kertajtóban, és várta, hogy eljöjjön az előre kiszámított legalkalmasabb idő.
A nyolcórai esti harang mégis megrázta egy pillanatra. Most jött csak rá, hogy csalódott. Várt valami csodára, amely megállítja és megmenti. Valakire, aki elállja előle a végzetbe futó utat. De senki sem jött. Amikor kigurult az utcára, még visszakiáltott az anyjának, hogy elmegy, még csak választ sem kapott. Talán csak egy fáradt sóhajt hallott, de lehet, hogy csak képzelte azt is. Hajtotta hát a kerekesszéket megfeszült izmokkal; érezte, ahogy hevesebben ver a szíve a megerőltetéstől, hogy sebesebben árad a vér a roncs testben. Szinte látta magát kívülről, mintha madárként nézett volna le a magasból az úton féregként araszoló, szánalmas kis alakra.
Ijedten tapasztalta, hogy fél. Hogy mégis maradt benne ennyi pislákoló kis életösztön, hogy ha dölyfösen az úttest közepén megy is, félrehúzódjon, ha jön egy kerékpáros. Rémülten próbálta összesöpörgetni elszántságát. Van még idő, csak a lejtőnél kell koncentrálnia, ott lesz szüksége az önuralomra, hogy nyugton maradjon. Hogy elhatározásához hűen bevégezze ezt a cudar életet. Hogy önként és méltósággal tegyen pontot a végére. Mert joga van hozzá. Övé ez a jog, és senki nem veheti el tőle.
Ettől a gondolattól már kellőképpen felbizsergett benne a harag. Érezte, hogy képes lesz végigcsinálni a saját eltervezett halálát a terv szerint. Izzott benne a gyűlölet, forrósággal öntötte el az egész testét. Szinte égette. Majdnem fájt is. Milyen furcsa. Ha az embernek amputálják egy végtagját, attól az még tud fázni, zsibbadni és viszketni. Fantomfájdalom – így hívják. Hiába nincs, valami emlék mindig marad belőle, hogy tudja éreztetni, hogy – volt… Ez a másik fájás most jólesett. Azt érezte tőle, hogy él, hogy erős és szilárd. Hogy férfi. Igazi férfi.
A falu szélén már ritkultak a házak. Csak a legszegényebbek húzódtak meg itt. Az út két oldalán akácos fogta fel a port a kukoricaföldeken is áttörő, homokot hordó szél útjában. Minden csendes és borús volt. Majdnem szomorú. Dávidnak egy pillanatra az is eszébe jutott, hogy vajon mit szól majd a sofőr, akire ő akaratán kívül a halálhozó szerepét osztotta. Aztán a szüntelen beletörődésre intő anyjára gondolt. Korán őszülő, gondterhelt, sovány apjára, akit alig látott az utolsó pár évben. Kicsit bolond nagyanyjára, aki nem is mindig ismeri fel. Fognak-e rá emlékezni? És ő, ő kire gondoljon az utolsó perceiben? Vagy csak azok gondolhatnak ilyenkor valami végső szépre, akikre lesújt a halál. Az önként kilépőktől ezt is megtagadják?
Kikászálódott a kocsiból, és az úttest közepére feküdt. Keskeny volt a lejtős út, épphogy csak elfért egymás mellett két személyautó. Ha ügyesen helyezkedik, semmiképpen sem veszik észre időben, a lefelé gyorsuló jármű alig döccen majd meg rövidke testén. Remélhetőleg fájni se fog.
Az óráját nézte. Késik a vonat. Idegesen fészkelődött. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Attól félt, hogy meggondolja magát, hogy elfogja az életösztön, és szánalmasan csúszik-mászik majd ki a csalános útszélre. Nyögve, vissza-visszaesve küszködik majd, hogy feltornázza magát a rokkantkocsiba. Nem, gyűlölt erre gondolni. Akkor már inkább a halál. Milyen jó hűvös szó: halál. Enyhet adó. Igen, enyhülést, ez kell neki, biztosan tudja.
A percek súlyos, lassú léptekkel teltek. Dávid a lélegzetét is visszatartotta, hogy hallja, jön-e már a vonat, de csak a traktorok távoli zörgölődését tudta kiszűrni az esti csendből. Lassan a tagjai is elgémberedtek. Fordult egy picit. Az aszfalt kellemesen meleg volt, a szellő szelíd nyárillatot hozott. Éppen elkezdték esti dalukat a tücskök.
A vonat meg csak nem jött. A lejtőt figyelte. Szerette volna még a közeledő fényszóró megpillantása után belekiabálni a szürkületbe, hogy „ezt neked, rohadt élet!”, de így, hogy a végzet késett, ez is olyan marhaságnak tűnt. Feküdt, fülelt – semmi. Hallgatta a lüktető nyáresti zajokat. A távolból nyűgös gyermeksírás hallatszott. Valahol messze két kutya felelgetett egymásnak. A holdat eltakarták a felhők, de sárga képe pillanatokra fel-felbukkant a szürke takarók mögül. Valami mozdult a fűben, fenn puha szárnyakon szelték az eget a rovarokat leső denevérek.
Végre valami csapódás zaja hallatszott. Talán egy autó ajtaja. De miért nem fütyült a vonat? Talán csak elbámészkodott, mindegy. Hallotta vagy inkább érezte, hogy valami közeledik. A szíve hangosabban lüktetett, mint ahogy elképzelte. Szinte elnyomta a kocsi dübörgő zaját. Nem így képzelte, jaj, nagyon nem így képzelte! Milyen furcsa várni és nem mozdulni, pedig az ember tudja, hogy mindjárt vége. Mintha minden lelassult volna, az egész világ. Csak gördül, gördül lefelé az a végzetes valami, és ő még fészkelődni is ráér. Milyen relatív is az idő! Aztán összeszorította a szemét, nem akart félni. Talán nem is félt már.
És akkor nagyot rúgott rajta az a valami. Nem fájdalmasat, hanem bosszantót. És felharsant megint a panaszos sírás is. Te jóságos ég! Mi volt ez?
A döccenéstől az útjából kitérített babakocsi őrült robajjal csapódott a fának. Dávid ijedtében se eleven, se holt nem volt. Úgy ugrott fel a két lábcsonkra, mint akit vadállat mart meg. Kereste a babakocsi mellett a gyereket, aki ijedtében most még jobban rázendített. Nem is egy volt ott, hanem kettő: az ikrek a dombról. Mina meg Tutu, az árva Marinka kicsikéi. De futott már az anyjuk is.
– Jaj, Istenkém, ne hagyj el! Megbolondultam én, vagy mi van velem?! Valami front volt ma, vagy tudomisén, nem bírtam velük. Sok ez már énnekem. Ez a két kis poronty. Bocsássa meg a Jézuska, elborult az agyam, jaj, majdnem odavesztek az én kis szentjeim. Hadd csókoljam meg őket. Ne haragudjatok, édes mézeim, drága kis purdéim – hadarta, és csókolta hol az egyiket, hol a másikat.
– Te Marinka! – nézett rá bosszúsan Dávid. – Nem késik már sokat ez az esti gyors, mit gondolsz?
– Jaj, édes drága jó Atyácskám, könyörüljön rajtunk! Nem jár most ezen a vonalon semmilyen vonat. Pályafelújítás van mától, Dávid. De most látom csak, hogy felborítottak a kicsikéim. Bocsássál meg árva fejemnek. Teljesen tönkretesz ez a két apróság. Az embernek sosincs hozzájuk elég keze. Azt se tudom, mihez kapjak, az apjuk meg Isten tudja, merre jár azóta. Egyedül vagyok, mint az ujjam. Igyekszek én, de nem győzöm sehogyan se. Ha látnád, hogy mennyi munka van velük, el se ítélnél, tudom.
– Marinka, hát nem is jár akkor a vonat most? – kérdezte újra a fiú kóválygó fejjel.
– Nem, most nem. Pótlóbuszok vannak, de azok meg nem jönnek ki ide. Hát ki van írva az állomáson már jó régen. Nem is baj az. Kevesebb a forgalom. Hallod, hogy megijedtem én magamtól máma este! De figyelsz te egyáltalán? – kérdezte szemrehányóan a lány.
Dávid csak ült, és rázta, rázta a nevetés. Aztán összeszedte magát.
– Figyelek, Marinka! Én is megijedtem, de most már ne félj. Vége. Na, most segíts, fogd meg a kocsit, míg beszállok, aztán menjünk haza szépen. Úgyse jön már az az esti vonat.
– Nem jön, Dávid – nézett rá könnyes, szép szemével Marinka.
A fiú nézte az ikreket, nézte Marinkát. Sötétedett. A lány a kerekesszéket fogta meg, Dávid a babakocsit. Úgy szólt még hátra sóhajtva, de valami mély megnyugvással:
– Akkor vigyük is haza az ikreket. Késő van már. Gyere.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 7–8. számában jelent meg 2018. február 25-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.