A keresztény ember: hegymászó. Mégpedig hivatásos, hiszen hivatása: az élet. Hivatása, hívása, elhívása, meghívása van. Éppen ezért keresztényként az ember nem alibizhet. Nem tehet úgy, mintha a Krisztus-követés valami hobbi lenne, amit az ember heti egy-két órában gyakorol. Amit lecserélhet, ha akar. Amit letagadhat, ha úgy kényelmesebb. Amit szégyell mások előtt. Amit díszként használ, ha éppen olyan szelek fújnak. Amivel visszaél, ha a személyes érdeke úgy kívánja.

Az alibizés félreértés. Sőt botrány, vétek. Olyan, mint amikor valaki bort iszik, vizet prédikál, vagy ami még rosszabb – összekeverve a kettőt –, lelkifröccsöt kínál bor helyett és víz helyett. Pedig alapigazság: hegymászóknak alibizni tilos!

A keresztény ember hegymászó. Kockáztat. Hitből él, ami nem más, mint kockáztatás. Pál mondata, amelyet Habakuk prófétától kölcsönöz – „...az igaz ember a hite által él” (Hab 2,4) –, nem más, mint a bizalom maximuma. Mert aki hitből él, az arra vállalkozik, hogy mindenfajta biztosíték, bizonyíték nélkül Isten kezébe teszi az életét. Nem azért, mert megéri, nem azért, mert nincs mit vesztenie, nem azért, mert már úgyis mindegy, és nem is azért, mert különben kilökdösik a mennyországból. Hanem azért, csakis azért, mert ez az egyetlen út adatott keresztényként az embernek magához az Örökkévalóhoz: a hit. A Krisztusba vetett hit.

Mert az idézett páli versben, a „legevangélikusabb” igeversben már nem csak arról a fajta Istenhez való hűségről van szó, amelyről Habakuk prófétál: Pál arról vall, egyértelműen új kontextusba helyezve a prófétai mondatot, hogy ez a bizonyos hit, amelyből él a hívő ember, a Krisztusba vetett hit.

És éppen ezért, aki Krisztust követi, látszatéletet nem élhet többé. Mert minden egyes lépésnek, minden egyes mondatnak, minden egyes tettnek, minden egyes döntésnek súlya van, következménye van. Pont mint a hegyen a hegymászóknál. „Mindig tudtam, hogy mivel jár a hegymászás” – nyilatkozta még korábban Erőss Zsolt. Annyira, de annyira fontos lenne, ha ki tudnánk mondani egy hasonló mondatot a kereszténységünkkel kapcsolatban: „Mindig tudtam, hogy mivel jár a Jézus-követés.” Felelősség és ígéret kéz a kézben. Evangélium és bátorság kéz a kézben.

Kurt Vonnegut mondotta volt egyszer: nem igaz, hogy a jó nem győzedelmeskedhet a gonosz felett, csak az angyaloknak is úgy kell szerveződniük, mint a maffiának. Ennek analógiájaként: győzedelmeskedhet a hit a hitetlenség, a bizalom a bizalmatlanság helyett, csak jól „meg kell szervezni” ezt a bizonyos hegymászást. A krisztusi ígéretbe kapaszkodva igenis fel lehet fedezni ma is újra meg újra a hegycsúcsot, ahogyan ezt tette Pál, Augustinus, Luther és még oly sokan! Hittel, bizalommal és az ebből fakadó jó cselekedetekkel, „szervezéssel”.

Ahogyan Márta, úgy mi is igent mondhatunk arra a jézusi kérdésre: „Hiszed-e ezt? Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.” (Jn 11,26–27) Legyen bátorságunk kimondani egyes szám első személyben, immáron egzisztenciálisan megélt örömhírként: Jézus és a belé vetett hitem az, aki és ami miatt az én hegymászásomnak, lépéseimnek, küzdelmeimnek, az egész létezésemnek értelme lehet. Sőt értelme van. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2020. február 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.