Graves híres (mások szerint hírhedt) regénye, a Jézus király egyik részében azt bizonygatja lefegyverző kortörténeti érvekkel, hogy Jézus példázata az irgalmas szamaritánusról, úgy ahogy van, nonszensz. Magam részéről hiszek Gravesnek – ez azonban egy kicsit sem kisebbíti és hitelteleníti a jézusi példázat erejét, üzenetét. Hiszen a példázat nem valós történet, közlője sem azért mondta, hogy elhiggyük, hanem azért, hogy megvilágítsa a felebaráti szeretet érelmét.

Deák Kristóf vasárnap éjjel Oscar-díjat nyert alkotása, a Mindenki című kisjátékfilm sem a dokumentumfilm kategóriát nyerte meg. Ezért szinte teljesen mindegy, hogy gyakorló zenészek, karnagyok, karmesterek miként vélekednek arról, mennyire adta vissza a film egy kórus valóságos életét, munkáját, belső viszonyait. Magam nem vagyok hivatásos zenész, de azért igyekszem egy időre elfelejteni azt, amit több mint harminc éve különböző kórusokban énekelve megtapasztaltam énekesekről, karvezetőkről.

A filmesztétikáról jóval kevesebbet tudok, mint a zenéről. Fontos film számomra a Mindenki – kiragadott a komfortzónámból, vitára ingerelt, és még arra is rávett, hogy le is írjam, amit gondolok róla. Ez még egy filmnek sem sikerült. Ha másokat is ennyire megragad, akkor biztos, hogy nem érdemtelenül kapta meg az Oscar-díjat, melyre én (érdemtelenül ugyan) de büszke vagyok, és gratulálok az alkotóknak.

Tovább a KötőSzó blogra.