Nehezen találtuk meg az új helyzetben a hangot vele, aki mindig erős volt és rendkívüli teherbírású. Most, hogy törékeny lett és fürkésző, újra kellett tanulnunk, hogyan viszonyuljunk hozzá. Gyakran megismételtük, amit fontosnak tartottunk. Ilyenkor sértetten rázta meg magát: „Nem vagyok hülye, már elmondtad egyszer!” Máskor meg belebonyolódtunk a mondatainkba, és nem tudtuk, hol veszítette el a fonalat, olyan rezzenéstelen arccal nézett.

Ahogyan a száraz homokszemeket magával sodorja a szél, úgy tűnt el – apró részecskékként – mindazt, amit ismertünk belőle. És azzal, aki ott maradt, bizonytalan volt a kapcsolatunk.

Időnként csak tétován nézett ránk, kicsit talán félt is tőlünk. Tényleg nem tudta, kik vagyunk. Zavarában említette, hogy legalább egy hete nem találkozott egy ismerős valakivel, akiről mi tudtuk, hogy már évek óta nem él. Szórakozottan szólítgatta a Rézi macskát, pedig gyerekkora óta nem volt állata. Máskor a jelmezbálról mesélt, amelyen a szomszéd kisfiúval táncoltak. Jaj, hány év telhetett el azóta! Micsoda fricska ez, hogy az óvodai élmény előjön, de a gyógyszereit nekünk kell a kezébe adnunk, mert magától nem jut eszébe bevenni őket! A falon már itt is, ott is cetlik voltak. „Kenyér itt”, „Hűtő: a leves a piros lábosban”, „Papír zsebkendő”, „A vécé erre van”.

A helyzet néha változatlannak tűnt, mintha megállt volna az idő, máskor ijesztően gyorsan romlott az állapota. Hamarosan pelenkázni kellett őt, és az etetés is bonyolultabb lett, mert már nem rágta meg az ételt. A kicsik kíváncsian tébláboltak az apró szobában, amelyre a mama világa leszűkült az utolsó hónapokban. Nézték az előkés mamát, akit úgy etettünk, mint a legkisebb testvérüket nemrég. Csak itt már nem előre, hanem visszafelé vezetett az út.

Ez a szoba volt az utolsó állomás. Innen már csak úgy tudott kimozdulni a mama, ha tolókocsiba ültettük, jól rögzítettük, bebugyoláltuk. Amikor kivittük a napra, nézelődött, el-elmosolyodott, mintha ez még rémlene neki, de aztán ha olykor-olykor megszólalt, mindig azt mondta: „Szép itt, csak már haza szeretnék menni.” És hiába mutattunk neki bármilyen ismerős dolgot, a házat, a kerítést, a bejárati ajtón a csipkefüggönyt, amelyet még az ő édesanyja készített, csak nézett ránk szomorúan, mint aki nehezen veszi tudomásul, hogy nem engedik oda, ahova vágyik.

Pedig éppen ezért nem mozdítottuk ki a megszokott környezetéből, hanem mi futkostunk hozzá négyen, a lányai meg a férjeink és a gyerekeink. Persze nem tehetett róla, de hogy nehéz volt, azt kár lenne tagadni. Szerettük. Így is, annak is, aki maradt belőle nekünk. Ha időnként elvesztettük a türelmünket, egymást támogattuk. Kati olyankor sírt, hogy nem bírja ezt nézni, Juli csak nagyokat nyelt, az ő bánata mindig belül lakott, nem engedte ki a száján, de egy ölelés azért felszabadította egy sóhajra. Erzsi mérgelődött, ilyenkor egy-egy csúnyább mondat is kiszakadt belőle, amit természetesen maga sem gondolt komolyan. Ahogy kitombolta magát, rögtön puszilgatni kezdte a mama összeaszalódott, törékeny, hideg kis kezét, és taknyosra bőgte magát.

Én voltam a legrosszabb: panaszkodtam, holott nem tehetett erről az egészről senki. Méltatlankodtam Istennek és embernek. Szegény férjem csitítgatott, a gyerekek riadtan néztek. Mindenki azt mondta, hogy csak elfáradtam, pihenjek, aludjam ki magam, de nekem nem a testem volt fáradt, hanem a lelkem merült ki. A tartalékaim végén jártam akkor már. Az volt a baj, hogy nem láttam semmi értelmét ennek az egésznek. Úgy éreztem, teljesen mindegy, hogy mi ápoljuk a mamát, vagy egy idegen, mert úgysem tud már semmit. És azt a régi mamát akartam volna visszakapni – akár csak egy pillanatra –, aki talpraesett volt és stabil. Aki mindent megoldott, és sose adott fel semmit. Látni akartam, hogy nem hiába csináljuk ezt az egész ápolásdolgot. Tudni akartam, hogy értelme van.

Ebbe a mély, mocsaras kétségbeesésbe érkezett meg az én legemlékezetesebb karácsonyi ajándékom. Egy szimpla hétfőn, nem az ünnepek alatt. Még csak november volt, de pilinkézni kezdett a hó. Akkor délelőtt éppen én voltam a mamával, mutattam neki az ablakon át, nézze, milyen szép. Vékony kis testét nagy párnákkal támasztottam ki, hogy üljön valamennyire.

Felvidított a röppenő fehér pihék látványa, és énekelni kezdtem, csak úgy, mint olyan sokszor máskor is. Énekeltem én mindent. Gyerekdalokat, mikulásost, Kiskarácsonyt, Száncsengőt. Aztán elragadott a hangulat, és tényleg a karácsonyiakat kezdtem el: Mennyből az angyalt, Pásztorok, pásztorokat, Krisztus Urunknak áldott születésén-t.

A mama arcán egy kis mosolyféle jelent meg. Régen nem ragyogott már így fel, általában rémülten pislogott csak, mint egy rabul ejtett kismadár. De most nagyon lassan felém fordult, és énekelni kezdett vékonyka hangján:

Ím, jászlad mellett térdelek,

Ó, Jézus, üdvösségem.

Elhoztam minden kincsemet,

Mit ingyen adtál nékem:

A szívem, lelkem, életem,

Ó, fogadd tőlem kedvesen,

Ne szolgáljon, csak téged.

Aki ismeri ezt az éneket (EÉ 161,1), az tudja, hogy nem könnyű. Nagy hangterjedelme van és szép hajlításokkal díszített dallama. Ahogy ott akkor elhangzott, az talán nem lenne színpadra való, de bennem nagyobb öröm ébredt tőle, mint bármelyik tökéletes előadás adta élménytől.

A mama énekelt. Olyan volt az arca, mint aki „képben van”. Tudja, hogy tél van, karácsony lesz, és ő ilyenkor ezt éli át. Azt a bizonyságot mondta el, amit mindig hallhattunk tőle. Hitének és erejének titkát, amellyel én is folytatni tudtam közös utunknak ezt a szakaszát is – reménységben. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 47–48. számában jelent meg 2020. december 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.