„A teológia és a művészet nem két elkülönülő entitás. Inkább ikermédiumként kell tekintenünk őket, amelyek által a világ értelmezhetővé és megjeleníthetővé válik. Mindkettő egy-egyfajta észlelése és kifejezése az emlékeknek, a vágynak, a közösségnek, az ünnepnek, a veszteségnek és a természeti rend emelkedett szemléletének" – állapítja meg Graham Howes vallásszociológus A szakralitás művészete című kiváló kötetében. Bár elsőre e gondolatok a 21. században talán idillikus képet sugallnak arról, hogy miként hathat és építhet egymásra művészet és egyház, mégis szeretném, ha e szellemi közösség lehetősége a kiindulási pontunk lehetne. Bár az is igaz, hogy a felvilágosodást követően az azt megelőző időszak együttműködése, a művészet vallási témája és a teológiai gondolkodás egymástól érezhetően mindinkább eltávolodott. Ennek egyik oka az egyházi mecenatúra visszaszorulása volt, valamint számos ideológiai és politikai tényező játszott meghatározó szerepet. Max Weber mintegy látleletként ezért is állapítja meg, hogy „a művészet olyan egyre tudatosabban felfogott, független értékek kozmoszává vált, amelyek saját jogukon léteznek… átvéve az e világi »megváltás« funkcióját közvetlenül versenyezve a vallással, az »erkölcsi ítéletet pedig ízlésítéletté alakítja«”. A kortárs művészet rengeteg példát mutat arra, hogy a weberi kijózanító szemléletet ma is megtapasztaljuk, ugyanakkor nem kell és reményünk szerint nem is lehet ez a végpont, azaz a művészet és egyház végérvényes eltávolodásának a meghatározása. Még annak ellenére sem, hogy a 20. század és jelenünk művészetének legkvalitásosabb alkotásainak többsége nem, vagy nem feltétlenül a keresztény művészet halmazába sorolandó, de az is megállapítható, hogy vannak alkotások, amik mégis magukon hordozzák a reménysugarat.

Egyház és művészet párbeszéde, az egyes kérdések újból és újból történő megértésének kísérlete, az együttműködés, a közösen a mélyre ásás meglátásom szerint szükségszerű ahhoz, hogy az európai művészet képes legyen jelen időben is a szép, a jó és az igaz keresésre; és ezáltal törekedjen a Hans urs von Balthasar-i definícióra, a dicsőség felfénylésére. Ugyanakkor mindehhez az egyháznak is partnernek kell lennie. Azért, hogy saját, egyszerre örök érvényű, valamint a jelenben megfogalmazódó és alakuló nézetét, világlátását és meggyőződését tág perspektívába tudja helyezni, új felismerésekre leljen, valamint kortárs nyelven és kortárs lélekkel, azaz nem archaizálva tudja megmérni önmagát. A művészettől, a kortárs gondolkodástól be- és elzárkózó egyház ugyanis ha nem keresi a világgal a dialógust, akkor nem teológiai értelemben szakítja ki magát e világból, hanem éppen azzal fordul szembe amit hirdet: a jelenléttől, a ma kérdéseinek észrevételétől, az esztétikai és szociális érzékenységtől és a mindenkinek szóló örömhír széles körű hirdetésétől. A közösségi gondolkodás ugyanis olyan lehetőség, mely a kereszténységet nem elbizonytalanítani, hanem megmérni hivatott.

Ezért is örömteli, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház nyílt képző- és iparművészeti pályázatot hirdetett az úrvacsora évében. A felhívásra 115-en regisztráltak és százhúsznál több pályamű érkezett. Maga a felhívás önmagában izgalmas: mit mond, mit mondhat és milyen nyelven a 21. század művésze az úrvacsoráról?  A kérdés azért is roppant bonyolult, mert egy alkotónak nemcsak a maga nyelvén szükséges megtalálnia a legbenső üzenetet, hanem figyelembe kell vennie, hogy az európai művészet egyik legkedveltebb témáját fogalmazza majd meg. A számos oltárképen túl elég csak a képzőművészetet önmagukban is meghatározó alkotók, így Fra Angelico, Giotto, Tintoretto, Leonardo da Vinci, Rubens vagy Lucas Cranach mondhatni e témában kánont teremtő megközelítéseire gondolnunk, és érezhetjük, hogy ha valaki nem imitálni kíván, akkor olyan inspirált alkotást kell létrehoznia, amely az örök tartalmat mai interpretációval tárja elénk.

Mielőtt közelebbről is rátérnénk a Kenyér és bor színében – Az úrvacsora kortárs szemmel című csoportos tárlat egyes alkotásaira, engedjék meg, hogy megemlítsem az evangélikus múzeum kiváló állandó kiállítását, illetve az ott található számos úrvacsorai ábrázoláson belül annak is egy, az 1685-ben készült, a Magyar Nemzeti Múzeum letétjeként itt szereplő műremekét. A vésett és aranyozott ezüst Pilarik-kanna számos motívuma közül egyet emelek most csak ki, a Krisztus a misztikus szőlőprésen jelenetet. A középkorban gyakran alkalmazott ábrázolástípus számos formában fellelhető, volt, hogy Krisztust nem szőlőprésben, hanem gabonaőrlőben ábrázolták. Mindkét forma célja, hogy jelezze: Krisztus áldozata, az ő teste és vére által részesülhetünk az úrvacsorában. Ezért is fordul elő oly gyakran, hogy nemcsak Krisztus szenvedése, valamint az úrvacsorai jegyek, hanem a sokszínű gyülekezet is megjelenik az alkotásokon.

Ezzel az elvonatkoztatott, az áldozatot és az abból fakadó kegyelmet hirdető megközelítéssel rokon S. Hegyi Béla munkája, mely egyszerre mutat rá a ready made, talált tárgy kérdéskörére, a szenvedés adományára és arra, hogy mindez mi értünk adatott, de Ghyczy György Mert ez az én vérem képe is eszünkbe juthat, ahol a kehely lelket tisztító és megszabadító értelme nem létezne az alatta megjelenített sötét tónusok nélkül. Ez a kitörés, az új kezdet ábrázolása is. Ennek fényében említem Balanyi Károly zománcozott acél munkáját, mely egyszerre pszeudo, így mutat rá az úrvacsorai jegyek, a kenyér és bor elérhetőségére, egyben Szabó Norbert akrilképéhez hasonlóan jelzi az új, immáron közös asztal lehetőségét is.

A keresztény küldetés speciális, lelkészi mivoltára mutat rá Ambrus Szilvia Luther-kabát terve, ahol a Mózes-tábla nem csak a törvényre, hanem a szereztetési igékre is utal. A küldetést kitágítva, azaz a keresztény életre reflektálhat az Éhség, szegénység, gazdagság, adakozás megjelenítésével Csizmadia Imre finoman megkomponált redukált alkotása.

Az úrvacsora nem helyhez, hanem Istenhez és emberhez, valamint a közösséghez kötött. Ez fejeződik ki több, a betegágy mellett, vagy éppen fesztiválon is használható kiállítási tárgyon, így többek között Tóthmátyás Edit puritán, egyben emelkedett alkotásán ugyanúgy, mint Elek Ágnes mobil oltárterítőjén. Elek munkája egyszerre doboz, kereszt és a pelikán képe, mely szimbólum Krisztus kereszthalálra utalva elsősorban a középkorban vált elterjedtté. Ezzel, vagyis az önfeláldozást gyermekeiért elszenvedő áldozat megjelenítésével találkozunk Horváth Kitti kollázsán is.

Aquinói Tamás szerint „az oltáriszentség a szeretet szentsége”, míg Luther Márton Nagy kátéjában megállapítja, hogy „joggal nevezik az úrvacsorát a lélek eledelének, mert élteti és erősíti az embert”.  Krisztus áldozata, így az úrvacsorára invitálás nem korcsoporthoz, társadalmi réteghez, templomba járókhoz, hanem mindenkihez szól. Erre a felismerésre hív Balogh Éva oltárterítője, mely klasszikust és modernt, örömöt és magányt, az egyes ember útbejárását, hazatalálását is sugallja, csakúgy, mint Sárkány Tamás „engedjétek hozzám a gyermekeket” értelmezése és Murányi Marcell installációja, mely a koronavírus-járványra is hivatkozva a kovász képével jelzi az életet. A kiállítótérben felállított oltárról elvihető kovász egyszerre jelképezi a test és a lélek eledelét.

Érdekes megfigyelni a művek személyességét. Ennek legkitűnőbb példája Végh Júlia olajképe, mely saját elsőáldozását eleveníti fel, de Szolláth Katalin monotípiája is ide sorolható, aki nagymamájától hallott mondást – „aki etet az szeret” – Krisztus áldozatára értelmezte.

„Amikor nagypénteken a templom kárpitja kettéhasadt, átértékelődött egy karakteres határvonal – a szent és a profán között. Krisztus áldozatával átjárhatóvá vált az, amit addig éles határvonal választott el egymástól: az Isten világa és az ember világa” – olvasható a kiállítást köszöntő Hafenscher Károlytól egy nemrég megjelent tanulmányban annak összefoglalója, mely Sinkó István alkotásán a vizualitás nyelvén köszön most vissza a tárlaton. Az isteni határátlépés eseménye vezet minket az asztalközösséghez. Ennek egyik érzékeny megfogalmazása Kállai Henrik olajképe, mely a szent vendégségre utal, de erre reflektál Kovács Máté letisztult, kizárólag a lényegre fókuszáló munkája is.

Az utolsó vacsorát nagypéntek és húsvét követte, majd az emmausi út és a tanítványok felismerése. Erre a rádöbbenési lehetőségre, az újbóli elfogadásra mutat rá Kárpáti Zsuzsanna, míg a vágyott asztalközösségen Sándor József Attila alkotásán keresztül gondolkodhatunk el.

Az úrvacsora legkoncentráltabb értelmezését a múlt-jelen-jövő hármasában látom. Múlt, mert mindaz, ami Jézus utolsó vacsorájánál történt és az is, amit eleink gyakoroltak és megéltek. Jelen, mert nekünk szóló, minket invitáló, ma is megtapasztalható a Krisztussal és testvéreinkkel való közösség, mely így személyes életesemény tud lenni. És jövő, mert Jézus visszajövetelére való várakozás alkalma is. Ennek a hármasnak a felismerésére invitál minket Balázs Marianna minimálra redukált, hitünk lényegét érzékeltető alkotása, Tolnay Imre, először a Szent István-bazilika lovagtermében kiállított munkái vagy Kohut Ilona Emeleti szoba sorozata. Ezek nemcsak jelenben megélendő visszautalások, hanem egyben az előretekintés kifinomult jelei is. Hitünk lényegét jelenítik meg. Különlegességük, hogy az úrvacsora megjelenítései kiáradnak, mintegy kifejezve azt az egységet, ami reményeink szerint egyszer nemcsak felekezetenként, és nem is csak majd, a mennyei asztal körül, hanem itt, a földön is megvalósul a felekezetek, embertársaink, azaz testvéreink között.

Beszédem elején művészet és egyház egymást erősítő kérdéséréről és lehetőségéről beszéltem. A Magyarországi Evangélikus Egyház pályázati felhívásanak, az Evangélikus Országos Múzeum kiváló rendezésének, a kurátorok odaadó munkájának és a zsűri közreműködésének köszönhetően a kiállított alkotások által láthatjuk, hogy igenis van és lehet értékes párbeszéd a két terület között.

Paul Tillich teológus Létbátorság című kötetében olvassuk: „A modern művészet nem propaganda, hanem leleplezés. Azt mutatja meg, hogy létezésünk valósága olyan, amilyen. Nem leplezi el azt a valóságot, amelyben élünk. A kérdés tehát ez: propaganda-e egy szituáció leleplezése? (…) A modern művészet alkotói képesek meglátni létezésünk értelmetlenségét, részesednek annak reménytelen voltában. Ugyanakkor van bátorságuk, hogy szembenézzenek vele, és kifejezzék azt képeikkel és szobraikkal. Bátrak arra, hogy önmaguk legyenek.”

A művészet építheti az egyházi gondolkodást, új perspektívát nyithat és fordítva is: az egyház inspirálhatja a művészetet. Ehhez viszont talán mindkét irányból az utolsó vacsorát megelőző gesztusra, a lábmosás gyakorlásának alázatára érdemes fókuszálni. Mert mind az egyháznak, mind a művészetnek megvan a maga felelős küldetése. Ezért is előremutató a már idézett Graham Howes megállapítása, miszerint művészetnek és egyháznak szükséges ráébrednie, hogy „közös hivatásuk van: betörni a meggyengült és elszegényedett modern képzeletbe, felszabadítani rejtett forrásait, felkészíteni a változásra, az ünneplése és az alternatív jövőképek megfogalmazására.”

Pilinszky János metafizikai értelemben használta a tény és a valóság fogalmait. Így állapítja meg, hogy „a művészet ambíciója tulajdonképpen nem más, mint a tényektől eljutni a valóságig.” Kívánom, hogy egyházi beszédek, mindennapi emberi megnyilatkozásaink és a művészet szintjein is egyre többször találkozzunk ezzel a valósággal.

A kiállítás Székely Magda A hely című versével nyitom meg:

„Az annyiféle eltünő
lehetőség helyett
elérni az egyetlen egy
időt helyet

Elérni végre ahova
hívása van
ahova érthetetlenül
ahova boldogan”

Kenyér és bor színében – Az úrvacsora kortárs szemmel
Kiállító művészek: Ambrus Szilvia, Balanyi Károly, Balázs Marianna, Balogh Éva, Cszizmadia Imre, Elek Ágnes, Ghyczy György, Horváth Kitti, Kállai Henrik, Kárpáti Zsuzsanna, Kohut Ilona, Kovács Máté, Murányi Marcell, Sándor József Attila, Sárkány Tamás, S. Hegyi Béla, Sinkó István, Szabó Norbert, Szolláth Katalin, Tolnay Imre, Tóthmátyás Edit, Végh Júlia
A kiállítás kurátorai: Harmati Béla László, Kertész Botond, Zászkaliczky Zsuzsanna
A tárlat a járványügyi intézkedések miatti zárvatartást követően 2021. március 28-ig tekinthető meg az Evangélikus Országos Múzeumban.

Képgaléria: