Tavaly még itt volt egy bácsi, tavalyelőtt nagyon sokan és azelőtt is mindig néhányan. Idén már nem jött el senki, hiszen hetvenkét év eltelt, és az is, aki akkor tízéves lehetett, amikor felszállt Ágfalván a vonatra, ma legalább nyolcvankét éves.

Úgy gondolom, hogy így még nagyobb a felelősségünk, hogy megemlékezzünk az 1946-ban történtekről. Még nagyobb, hiszen alig vannak már szemtanúk. Immár rajtunk a sor, hogy elmeséljük gyermekeinknek, unokáinknak és az utánunk következő generációknak, hogy mi történt 1946-ban Ágfalván.

Ha a kitelepítésre gondolunk, akkor elsősorban az elűzöttek jutnak eszünkbe. Pedig jó, ha az itt maradott németekről sem feledkezünk meg. Azokról, akiknek a szeme előtt összeomlott egy világ, és porrá lett mindaz, amit addig ismertek és szerettek. Ma már alig élnek ezek közül a szemtanúk közül.

A tavalyi évben hét embert eltemettem a Hegy utcából. Abból az utcából, ahol az ágfavi németség maradéka élt a kitelepítés után. Itt élt Böhm András helytörténész is, akinek a személye Ágfalván garancia volt arra, hogy a törénelem mozzanatai, az arcok, az emlékek, az események nem kerülnek a feledés homályába. András bácsi három és fél éve nincs köztünk.

És szemtanúk is alig vannak már a faluban. Borzongva gondolok bele, hogy mostantól – jobb híján – miénk a felelősség, hogy soha, soha ne felejtődjenek el azok a gyalázatos dolgok, amelyek 1946-ban történtek Ágfalván és szerte Magyarországon a német lakossággal.