„…és elszélednek a nyáj juhai” – szól a címként választott bibliai ige (Mt 26,31) folytatása. Egyházunk püspökeinek (szuperintendenseinek) elmozdítása és perbe fogása a nyájnak szólt, a magyarországi evangélikusok kollektív megbüntetését szolgálta. Ma sem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi váltotta ki a császári kormányzat haragját az evangélikusok iránt. 1849 után a hatalom a református egyházban is kizárta a világiakat az egyházkormányzatból, de ott a helyükön maradhattak a megválasztott püspökök. Lehetséges, hogy Kossuth és Görgey egyházát büntették, de az is elképzelhető, hogy dühösek voltak a szlovák ajkú püspökökre, amiért a magyar kormányt támogatták ahelyett, hogy a szlovák „nemzeti felkelés” mellé álltak volna.

Konszenzusok és konfliktusok

Haynau tábornagynak, az osztrák seregek főparancsnokának 1849. július 1-jén kiadott kiáltványa, amelyben megfogalmazta a tömeges megtorlás irányelveit, oly mértékben szélesítette ki a „vétkesek” körét, hogy ennek alapján mindenkit hadbíróság elé lehetett idézni, aki a szabadságharc idején nem vonult teljes passzivitásba, vagy nem támogatta nyíltan a bécsi kormány törekvéseit és a császári csapatokat. Ezt a „bűncselekményt” valamennyi püspökünk elkövette 1848–49-ben. Sok esetben nem is volt más választásuk. A kérdés azonban sokkal inkább az, hogy akartak-e másként cselekedni, azaz menynyire volt őszinte az evangélikus püspökök kiállása 1848 márciusának vívmányai és a magyar kormány mellett.

1848 tavaszán a Kossuth Lajos, Eötvös József, Deák Ferenc nevével fémjelzett szabadelvű (idegen, mégis ismerős szóval: liberális) politikai elit került hatalomra. A polgári és nemzeti szabadság kivívása volt a programjuk, amelynek legismertebb összefoglalása a tizenkét pont. Ez is tartalmazta a „bevett” (jogilag elismert) felekezetek egyenlőségét, azaz a vallásszabadságot és a jobbágyfelszabadítást. Az evangélikus egyház természetes szövetségese volt a szabadelvű elitnek a vallásszabadság kérdésében, hiszen saját jogait korlátozták a katolikusokat támogató törvények. Abban is konszenzus volt egyházunk püspökei között, hogy a jobbágyság terheinek csökkentése, a születési előjogok rendszerének eltörlése megegyezik az egyház „társadalmi tanításával” (bár ezt a fogalmat akkoriban még nem használták).

A nemzeti szabadság kérdése már inkább megosztotta az evangélikus egyházat, amelyben a szlovák és a német hívek mellett a magyarok kisebbségben voltak. Szlovák anyanyelvű evangélikus püspökeink határozottan kiálltak nyelvük védelme mellett. Szeberényi János (akit talán helyesebb volna Ján Seberininek írnunk) 1841-ben aláírta azt a kérvényt, amely a szlovák nyelv jogaiért járt közben a bécsi kormánynál – kiváltva ezzel az evangélikus egyetemes közgyűlés határozott rosszallását. Stromszky Sámuel, a Dunáninneni Egyházkerület püspöke is támogatta azt a szlovák nemzeti mozgalmat, amelynek vezetői (mások mellett Michal Miloslav Hodža és Jozef Miloslav Hurban evangélikus lelkészek) 1848 őszén fegyveres felkelést szerveztek a magyar kormány ellen. Haubner Máté dunántúli, valamint az 1848 júniusában megválasztott Pákh Mihály (Petőfi jó barátjának, Pákh Albertnek az édesapja) tiszai püspök a magyar nemzeti mozgalom feltétlen támogatói voltak. Teológiailag sem volt egységes a püspöki karunk: Haubner Máté a teológiai liberalizmus egyik legjelentősebb képviselője volt, míg Szeberényi Jánost a lutheri ortodoxia követőjének tekinthetjük.

Püspökeink tanításra buzdítottak

Ha egymás mellett olvassuk négy püspökünknek a szabadságharc alatt írt körleveleit és beszámolóit, nagyon sok hasonlóságot fedezünk fel bennük. Tudták, hogy a vallásszabadság együtt bukhat a politikai szuverenitás ügyével. Mind a négy püspökünk egyszerű, kiváltságok nélküli, szerény anyagi körülmények között élő kisvárosi mesteremberek, illetve falusi zsellérek gyermeke volt. Tudták, hogy milyen fontos vívmány volt a jobbágyság felszámolása és a nemesi előjogok eltörlése. Püspökeink 1848–49-ben nem fegyveres harcra buzdítottak, hanem tanításra; nem egy meghatározott politikai hatalomhoz való hűségre, hanem a meggyőződésük szerint az egyház által vallott értékek védelmére. Őszinteségükhöz nem férhet kétség.

Haubner Máté 1848 ádventjén így fogalmazott: „Hirdessük tehát híven a Krisztus evangéliumát úton-útfélen, és mondjuk ki, hogy nincs jobb hazafiság, mint az igazi evangéliumi kereszténység, – és nincs evangéliumi kereszténység jó hazafiság nélkül.” Pákh Mihály 1848 őszén biztatta egyházkerületének lelkészeit és tanítóit: „Fel tehát ti is, hű pásztorai a híveknek, igaz lelkű nevelői az ifjúságnak, buzgó felügyelői a gyülekezetnek s hitünknek minden józan követői! Ébredjünk fel, s az oktatás és intés bölcs és ható szavával vessünk gátat az elámításnak, melybe nemzetünket dönteni szándékoznak!”

Szeberényi János szlovák nyelvű körlevélben biztatott helytállásra és a „szlovák nemzeti felkeléssel” való szembefordulásra: „Ha híveinket a mennyországnak képezzük: vajon a földi országunkat, mely táplál, törvényeivel s rendeleteivel a művészeteket s tudományokat, erényt és bölcsességet, életjavunkat és kényelmeit elősegíti, elhanyagoljuk-e? Vajon most, midőn drága hazánk a legnagyobb veszedelemben forog, ne fordítsuk-e szent szónoklatunk dicső használatát hazapolgárok felbuzdítására?”

Stromszky Sámuel a szlovák felkelés által érintett megyékben tett látogatásának tapasztalatairól így írt: „A nép szerencsésnek tartotta magát, szabadságának élvezetében és úgy keseredéssel szólottak a lázítók ellen, a kik a protestáns nevet gyalázzák és a drága honnak, amelynek a nép mindent köszönhet, zavarodásokat okoz.”

Meghurcolt pásztorok

Haubner Mátét 1849. január végén tartóztatták le, Szeberényi Jánost 1849 karácsonya előtt egy nappal vetették vizsgálati fogságba. Pákh Mihály a szabadságharc leverése után elmenekült székhelyéről, Iglóról [Spišská Nová Ves], egy ideig bujdosott, majd hazatért, és úgy döntött, hogy szembenéz a sorsával. Lelkészi és püspöki hivatását 1850 februárjáig gyakorolhatta, perbe fogására a megtorlás második hullámában, 1852-ben került sor. Haubner Mátét két év várfogságra ítélték, amelyből húsz hónapot töltött le Kufsteinben. Szeberényit bűnösnek találták, a várfogságot végül idős korára való tekintettel elengedték. Pákh Mihályt négy év várfogságra ítélték, amelyből tizennyolc hónapot töltött le Josefstadtban. Stromszky Sámuel elkerülte a börtönt, de 1850 januárjában az ő püspöki szolgálatát is felfüggesztették. Haubner és Pákh kálváriája nem ért véget szabadulásuk után, csak az ötvenes évek második felétől szolgálhattak újra gyülekezetben. A szabadságharc után félreállított püspökök közül Haubner Máté és Stromszky Sámuel élték meg az egyházi autonómia újraéledését, és kapták vissza szuperintendensi hivatalukat 1860-ban.

Pásztorainak elüldözését, szabadságának és jogainak korlátozását túlélte ugyan az egyház, de a trauma mély nyomokat hagyott maga után. A múltból hozott problémákat, az egyházkormányzati, a felekezeti és a nemzetiségi kérdéseket egyszerre kellett volna megoldani a polgári korszak kihívásaival. A tudományos gondolkodás elterjedésével és a kapitalizmus kiteljesedésével párhuzamos elvallástalanodás addig ismeretlen feladatok elé állította az egyházat. Több évtizedbe telt, mire a pásztorok új nemzedéke újjászervezhette a szétszéledt nyájat.

Egyháztörténetünk valamennyi évszázadában éltek hivatásukhoz, nyájukhoz, meggyőződésükhöz hűséges és ezért meghurcolt pásztorok. Október 6-án emlékezzünk közülük azokra, akik a forradalom és szabadágharcot követő megtorlás áldozatai voltak.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 39–40. számában jelent meg 2019. október 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.