Mérhetetlenül

Mérhetetlenül

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea
Sokáig volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy nem lettem misszionárius. Nem volt erre semmi indíttatásom, ahogyan lelkésznek lenni sem vágytam, de úgy képzeltem, hogy ők azok, akik az egész életükkel szolgálják az Urat, én meg csak így „mellékállásban”. Pláne zenetanárként. Aztán ahogy teltek az évek, és a hétköznapjaimban egyre nagyobb teret kapott a hitoktatás, még rosszabbul éreztem magam. Bár készültem, imádkoztam, volt vázlatom, tervem, üzenetem, mégis nagyon kevés gyereknél lehettem szemtanúja annak, ahogy hitre jut. Annál többször láthattam, hogy elkeveredik, tekervényes utakon jár, sőt mintha még attól is távolodna, amiről azt hittem, hogy már biztosan az övé.

Amikor immár papíron is hittanár lettem, egyre inkább gyanakodva méregettem magam. Hiába a tanulás, az utánajárás, az igyekezet, nekem rendkívül kevés az, amit elérek a szolgálatban. Beszélgetünk, bibliai történeteket mesélek nekik… Amennyire tőlem telik, a lehető legkomolyabban veszem a készülést, az Úr elé viszem egyenként a kis népemet, mégis olyan eredménytelen a munkám. Talán nem is vagyok rá alkalmas.

Persze az önmarcangolás kevés volt ahhoz, hogy tökéletes keresztényként tudjak viselkedni. Ha én nem, más biztosan talál hibát, ezért nem jut hitre. Én vagyok a legkomolyabb akadály Isten munkájának az útjában.

Ezen a ponton jutott eszembe, hogy korábban mennyit olvastam misszionáriusokról. Az egyik kedvencem Patricia St. John, aki Marokkóban élt missziós nővérként, és olyan sikertelen volt az ottléte, hogy kínjában elkezdett gyerek- és ifjúsági könyveket írni. A Nyomok a hóban, A világosság csillaga, A forrás, A vadon titka, Az ezüst út és az Onézimusz – Kétszeresen megszabadítva az én életemben is fontos változásokat hozott, engem is, a gyerekeimet, tanítványaimat is mélyen megérintette. Az írónő könyveiből készült filmek sem tűntek el a rengetegben, sokak kedvencei. De vajon 1993-ban bekövetkezett halálakor neki volt-e fogalma róla, hogy szolgálatának a rá eső részét elvégezte, és hogy a művein keresztül még több évtizeden át áldást oszt?

Másik kedvencem Bruchko, polgári nevén Bruce Olson, aki tizenkilenc évesen mindenféle missziós társasági támogatás nélkül indult el az őserdőbe, mert a szíve tele volt szeretettel az indiánok iránt. Bruchko néven 1961 óta él a kolumbiai motilone törzs tagjai között. Lefordította nyelvükre az Újszövetség számos könyvét, a legalapvetőbb egészségügyi ismeretekre és hatékony gazdálkodásra tanította meg őket. Olyan tisztelettel bánt a kulturális örökségükkel, hogy Jézus motilone indiánként szegődött melléjük. De évekig tartott, míg keresztény hitéről egyáltalán beszélni tudott nekik. Ezt a „sikerélményt” pedig egyetlenegy ember megtérése követte. Egyé. Ő viszont meg tudta osztani az egész törzzsel a hitét úgy, hogy az valódi változást hozott népe életében. Bruchko tehát szintén nem úgy volt sikeres, ahogyan elvárná az ember egy misszionáriustól.

De vajon Isten is elvár-e valamiféle mérhető sikert tőlünk? Mi mérhető egy keresztény ember életében? Hogy hitre jut-e a családja? Vagy számoljuk, hogy hány gyerektábort tart a gyülekezete? Hogy hányan konfirmálnak a hatodikosok közül? Hogy hány keresztelő van egy év alatt? Hogy milyen létszámú a gyülekezet, és van-e benne gyarapodás? Az a mérhető siker, hogy lesz-e valaki teológus a gyülekezetből?

Zenetanárként sokan ezzel a mértékkel mérték magukat. Ha adtam a világnak egy-két zenészt, akkor sikeres vagyok – ha nem, akkor le fognak nézni, értéktelen vagyok. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a régi tanítványok közül azok bukkannak elő sok év után, akik azt tapasztalták, hogy a teljesítményüktől függetlenül szeretetben és elfogadásban volt részük. Akik kedvtelésből szívesen zenélgetnek vagy járnak koncertekre, mert fontossá lett számukra a muzsika, valami többletet kaptak belőle, de nem ez lett a hivatásuk. Van, aki így lett keresztény. Vagy ez adott neki tartást ahhoz, hogy megvalósítsa igazi álmát, és olyan pályára menjen, amelyről előzőleg nem hitte, hogy alkalmas lehet rá.

Ki hát a sikeres? Mérhetők vagyunk?

Azt hiszem – és emiatt vagyok még mindig hittanár –, hogy mérhetetlen az Isten hozzánk való jósága és szeretete. Azt hiszem, hogy ebben a mérhetetlenségben hirtelen nem is lesz fontos a „súlyunk”, a „teljesítményünk”, a „sikereink”, mert Isten egészen más dimenziókban munkálkodik. Az, amit mi belőle látunk, igencsak korlátolt és véges. Határtalan nagyságába belesimulva már nem is olyan érdekes, hogy hány rubrikába tudnék ikszet tenni a statisztikáimban. Ha egy embernek jutott el a szívéig az ige, ha száznak, ezernek, Uram, ez a te dolgod. Én veled megyek az úton.

Haladunk hegyen-völgyön, hídon át. Mint az elefánt mellett a kisegér. Hallgatom, együtt hogy dübörgünk.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 86. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2021. március 7-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Címkék: Füller Tímea -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!