Nemrégiben Angela Merkel kancellár asszony dialógust kezdeményezett a „jó életről” és a www.gut-leben-in-deutschland.de oldalra látogatóknak lehetőségük van a konzultáció keretében megírniuk azt, ami számukra fontos e kérdésben. De a politika egyáltalán mit is tehet a jó életért? Csütörtökön délután a Kirchentagon egy fórumbeszélgetést ennek a kérdésnek szenteltek.

Míg Joachim Gauck szövetségi elnök úgy véli, hogy a szerencse nehéz és individuális fogalom, amit csak törvények által lehetne levezetni, addig Hartmut Rosa szociológia professzor szerint a strukturális problémák azok, amelyek egyeseket elválasztanak a jó élettől. És nem csak ezért látja a politika kötelességét a kérdésben, hanem azért is, mert úgy gondolja, hogy a jó élet a kapcsolatokban realizálódik és ezeket pedig csak közösen lehet jobbá tenni.

„Nincsen erre időnk, majd később tapsoljanak” – mondta Rosa az előadása közben és ezzel épp abba a csapdába esett, amelyben jelenlegi társadalmunk is van. A gyorsaság, az előrelépés-hajszolás és az örök növekedés valamint az ezzel összefüggésben lévő, jólétben való hit instrumentalizálták és eldologiasították az embereknek a környezetükhöz való kapcsolatát. Manapság a környezetet már csak funkcióira redukálva látjuk. Ennek egyik következménye a tömeges állattartás. Az állatokat ugyanis dologként kezeljük, olyan eszközként, ami a mi táplálkozásunkat szolgálja. Épp az ellentéte ez annak, mint amit jólétként értünk. Ezt az ellentétet Rosa rezonanciának nevezi.

Kapcsolatban lenni

A rezonancia egy vibráló drót bennünk és azt mutatja, hogy saját magunkkal, az embertársainkkal, de a természettel és az állatokkal is kapcsolatban vagyunk. Rezonancia például, ha valaki olyat mond, amire mi reagálunk és tapsolunk – és ebben a pillanatban maga az előadó is megtapasztalhatta ezt. Épp az ellentéte volt ez annak, amit Rosa az előadásában tett.

A modern világban az örökös időhiány és a félelem miatt, a folyamatos versenyben a rezonancia meghal. Ezért tippet adna a politika számára: csökkenteni kellene a versenyt, például az iskolákban. Így kevesebb lenne a félelem és az alapjövedelem feltétel nélküli megkapása is az egzisztencia békességéhez vezetne. „Akinek ugyanis nem kell a bevételeiért küzdenie, annak van ideje olyan dolgokat is csinálni, amiket szeret.” Ezenkívül egy aktív demokráciaértelmezést is szükségesnek tartanak Rosa, aki szerint az egyes embereknek kellene ebben aktív szerepet játszaniuk, ahelyett, hogy passzívan viselkednek. Mindenekelőtt azonban szükségesnek tartja, hogy „kollektíven lássuk be, hogy a haladásba vetett hit így nem mehet tovább”.

Az egykori lelkész, Gauck a rezonancia-gondolatot „szépnek és profetikusnak” találta, de nem értett egyet azzal, hogy át kellene formálnunk a gondolkodásunkat. Rosa szemléletében számára túl sok a „kultúrpesszimizmus és az ájultság”. Azt kívánta, hogy örömünnepet, sőt egyfajta aratási hálaadást tartsanak azért, hogy jólétben élnek. Rosa ötletét tehát inkább luxusproblémának tartotta.

Jó élet kicsiben

Rosa ezzel szemben úgy vélte, hogy a rezonancia hiánya minden területen megfigyelhető. Azok a hajléktalanok, akikkel kapcsolatba került, sokszor panaszkodtak neki arra, hogy nem a pénz hiánya okozza számukra a nehézséget, hanem inkább az, hogy átnéznek rajtuk. Konkrétan nem tudja helyesen elmagyarázni azt, hogyan képzeli el a rezonanciaterek iránti ávgyát, de az biztos, hogy ötletei és a változások megvalósíthatóak lehetnek a rendszerben.

Példákat lát erre a mindennapokban is: amikor az emberek a menekültekért tesznek, amikor az idős otthonokban lévő állapotok ellen harcolnak, amikor a természetben töltik a hétvégét vagy biotermékeket fogyasztanak a tömegtermékek helyett.

Tanulmányában kifejtette azt is, hogy az emberek többsége sajnos nem úgy él, ahogyan azt a benne mélyen lévő általános értékek diktálnák. Ezért a politikának kellene beavatkoznia és a törvények segítségével szabályoznia kellene azt, hogy az embereknek mi a jó. Az állam sikerét nem a financiális növekedés mentén kellene lemérni, hanem a „csillogó szemek indexe” alapján.