A kötet – Ablonczy Balázs írta – előszava vezethet el a meglepő cím- és mottóválasztás indítékához, legalábbis egyik lényeges aspektusához. A történész felhívja a figyelmet az úgynevezett kontrafaktuális történetírásra (counterfactual history), melynek hívei fenntartják a „mi lett volna, ha…” típusú kérdésfelvetések létjogosultságát. A kontrafaktuális történetírás – mely „jobbára az egyedi történésre összpontosít” – elsősorban az angolszász tudományosságban terjedt el, határozott fellépést tanúsítva a történelmi determinizmussal szemben (lásd Niall Ferguson Virtual History című munkáját). Ablonczy ugyanakkor rávilágít, hogy döntő többségben a Trianonnal kapcsolatos emlékezetpolitikai viták is spekulatív kérdések köré összpontosulnak: „Mi lett volna, ha a Monarchia megnyeri a háborút?”, „Mi lett volna, ha nem ölik meg Tisza Istvánt?”

S hogy mennyiben kapcsolódik ez az antológia novelláihoz? „Az itt következő írások ezt a »mi lett volna, ha…« érzést bontják ki: a nyelv elvesztése, az identitás elmondhatatlan szövevényessége, a bodorádámi formulákkal leírt nevek, a radikálisan más irányt vevő történelem – amelynek lehetnek pozitív és negatív következményei – mind-mind csendes leszámolást hirdetnek és a visszafordulás lehetetlenségét hirdetik, visszafordulást az úgynevezett boldog békeidőkbe, amelyek talán sohasem léteztek” – olvashatjuk az előszó befejezésében. A „mi lett volna, ha…” alapállása pedig – még ha a novellák modalitása el is tér egymástól – értelemszerűen invenciózus megoldásokat, szabadjára engedett fantáziát, játékos viszonyulást igényel. Láthatjuk tehát, hogy a kötet sok szempontból széttartó szövegkorpuszát jól átgondolt koncepció tartja össze, az pedig immáron magától értetődő, hogy a mottóul választott Örkény-egyperces miként szolgálhat igazodási pontként ebben a viszonyrendszerben.

A Fekete hold éjszakája – Egressy Zoltán írása – ugyanis közvetlenül illusztrálja a kontrafaktuális gondolkodás logikáját. A novella cselekményének kiindulópontja „egy reményteli jövő előtt álló magyar költő-újságíró” öngyilkossága, mely történelemfordító láncreakciót indít be. Az abszurd mozzanatokkal tarkított szöveg hatását a pillangóeffektus elméletén nyugvó okfejtések fokozzák tovább: „A végzetes ugrást egy szomorú hír, közelebbről egy kellemetlen orvosi felvilágosítás előzte meg. A felvilágosítást egy két esztendővel korábban elszenvedett fertőzés. A fertőzést egy fülledt vonatút, amelynek során a későbbi ugró összemelegedett egy rossz hírű orfeumdívával. A vonatutat egy gyalázatos kritika, amelyet a szóban forgó sanzonistáról írt az ifjú, további két évvel korábban…” A novella kétségkívül figyelemfelkeltő, a kötet legjobban sikerült darabjai finomabban játszanak el a „mi lett volna, ha…” gondolatával. 

A Mielőtt golyót eresztenek belém, Zoltán Gábor novellája Tisza István utolsó napját állítja középpontba: a miniszterelnök előbb asztalához ülteti potenciális gyilkosait, majd megpróbálja őket lebeszélni szándékukról… Adott tehát egy remek alapszituáció, melyet a szerző kitűnő érzékkel bont ki, egészen a történet pesszimista csattanójáig. A szöveg egyik megragadó szakasza a traumák feldolgozásának kérdését boncolgatja, frappánsan: „Hallgattak. Igencsak hamar abbahagyták. De hát értette a miniszterelnök. Ha valaki lemegy a piacra, és másfél óra múlva hazamegy, arról minimum újabb másfél órát képes mesélni. Kezdve az odaútról, hogy ki köszönt és ki nem köszönt közben, folytatva a kofákkal, hogy épp milyen az árujuk és mennyiért adják, goromba kedvükben vannak-e vagy sem. A hentes meg az áruja önmagában félórányi téma. Hogy friss-e a borjúhús vagy sem, hogy az-e, aminek mondja, vagy át akarja-e verni a kuncsaftot, már amelyik hagyja. Ezzel szemben évekig harcolni, szembenézni a halállal, az nehezen summázható…”

Szélesi Sándor írásában (A volt-kávéfolt) egy idős ember, Léon beszéli el annak történetét, miként lépett érintkezésbe egy öntudatra ébredt kávéfolttal(!) az első világháborút lezáró béketárgyalások idején: „Amikor valaki nyolcvan felett jár, már megengedheti magának, hogy őrültségeket beszéljen. Ráadásul nyolcvan olyan év, mint amennyi a világra jövetelem, ezernyolcszázkilencvenkilenc óta eltelt ezen az öreg földrészen, két háborúval és megannyi gyűlölködéssel, kifejezetten feljogosítja az embert arra, hogy megőrüljön. Szóval nem kell hinni nekem.” A téma tudományos-fantasztikus megközelítése még egy ilyen rendhagyó kötetkoncepció keretei között is merész kísérlet, Szélesi rendkívüli aprólékossággal kidolgozott novellája ugyanakkor egy percre sem válik erőltetetté: az elbeszélés jelene zökkenőmentesen fonódik össze az elbeszélt múlttal, a történet mindvégig hiteles marad. A szöveg emlékezetes zárójelenete, melyben Léon találkozik gróf Apponyi Alberttel, több lényegi kérdést is felvet, például győzelem és vereség viszonylagosságának gondolatát: „Fáradtnak tűnt, pedig mindent elért, amit elérhetett. Győztesként tér haza, diadalmenetben masírozik majd be Budapestre. Ennek ellenére úgy tűnt, mintha most vesztette volna el élete legnagyobb csatáját.”

„Judittal nem sokkal azután szakítottunk, hogy úgy döntött, asszimilálódik. Ő maga nem ezt a kifejezést használta, egyáltalán, nem nevezte sehogy, amit művelt, nem akart róla beszélni, pedig egyértelmű volt, hogy tudatos döntést hozott” – olvashatjuk A Mária Terézia Kávéház első mondatait. Szalay Zoltán az identitáskeresés témáját járja körül, mégpedig – talán kissé meglepő módon – detektívtörténet keretei közé szorítva azt. „Mihez kezdjen valaki, […] akinek nincs valódi anyanyelve, akinek nincs saját múltja, így aztán nincs fogalma az időnek arról az egyszerre átlátható és pusztító természetéről, ami meghatározó mindenkinek, aki maga mögött tudhatja a múltját” – teszi fel a központi kérdést Mike Fehr, a (részint Edinburghben játszódó) történet titokzatos kulcsfigurája. A szerző reflektált (ön)iróniával hozza mozgásba a krimi műfajának jól bejáratott paneljeit („Rob Petersonnak hívták a könyvtárost, ám én meg voltam győződve róla, ez csakis álnév lehet, hiszen csak kiszámítható végkifejletű krimikben adnak ilyen semmitmondó neveket a sablonfiguráknak.”), miközben arra is ügyel, hogy fenntartsa a nyomozás izgalma teremtette feszültséget.

A kötet néhány kimagasló darabjának felidézése után adott a kérdés, mennyire egyenletes az antológia novelláinak világa, előre meghatározott koncepció mentén alkotni ugyanis nyilvánvalóan összetett, több esztétikai problémát is felvető feladat. A Hévíz folyóirat által felkért tizenegy szerző természetesen más és más szemszögből közelít a kérdéshez, gazdag összképet alkotva ezzel. A szerkesztők (Cserna-Szabó András és Fehér Renátó) munkáját dicséri a szövegek sorrendje mögött felsejlő elképzelés: a kötet közvetlenebb módon történelmi ihletettségű novellái az antológia első felében kapnak helyet, míg a személyesebb hangvételű, bensőségesebb írások túlnyomó részét koncepciózusan Lucian Boia utószavához közeledve találjuk meg. A kötet szerzői pedig többségében remekül élnek a „mi lett volna, ha…” ötletes szervezőelve adta lehetőséggel: az antológia vélhetően üde színfolt lesz a Trianon-emlékév alkalmából megjelent kiadványok sorában.

Nézzünk bizakodva a múltba! Alternatív Trianon. Szerk. Cserna-Szabó András – Fehér Renátó. Cser Kiadó, Budapest, 2020.

A cikk a Credo folyóirat, 2020. 2. számában jelent meg.

Megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu(link sends e-mail) címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.