Mi a teológia? Ki énekli a Bárány énekét? -

Válasz Fabiny Tibornak az „Ábel kelj fel! – Az áldozat talpra állásáról és átformálódásáról” című tanulmányomhoz fűzött reflexióira

Kedves Tibor,

érdeklődéssel és figyelemmel olvastam az evangelikus.hu szerkesztőségének küldött, „A Háló 2: két bevezető – két koncepció? – Most ki is az ’Ábel’ – avagy ki kit vert agyon … avagy át?” című nyílt leveledet, amelyben dolgozatomról is véleményt mondasz. Válaszomban csak azokra a gondolataidra fogok reagálni, amelyek az én írásomra, illetve személyemre vonatkoznak – az elnökségi Előszó és az én tanulmányom üzenetei közötti különbségre vonatkozó szavaidat nem érintem.

Mindenek előtt örülök annak, és köszönöm is Neked, hogy a dolgozatom néhány fontos üzenetét kiemelted. Örülök, hogy egyetértően idézted Moltmann nyomán megfogalmazott mondatomat, hogy „míg az elkövetett rossz orvoslására a hagyományos teológiának kidolgozott útjai vannak, addig az elszenvedett rossz orvoslására nézve a hagyományos teológia szinte teljesen tanácstalan”; s azt is, hogy „[h]a mindenki bűnös, akkor mindenki tettes is, így nem lehet az áldozatokat megkülönböztetni a tettesektől, nem lehet az áldozatokról, mint áldozatokról beszélni”. Örülök, hogy felhívtad az Olvasók figyelmét a liturgiánkban domesztikált zsoltárokra, és annak is, hogy meggyőzőnek tartod azt a szakaszt, ahol Walter Wink, Reményik Sándor és Rónay György sorait vonatkoztatom egymásra.

Az sem kerülte el a figyelmemet, hogy nem fukarkodsz a munkámat illető dicsérő jelzőkkel: írásomat egy helyen nagy ívűnek, másutt „hatalmas elméleti és kétségtelenül érdekes végkicsengésű” konstrukciónak nevezed. Természetesen jól esik a dicséret, de sietek hozzá tenni, hogy szerintem túlzol, dolgozatom ennél szerényebb igényű munka. Csak arra törekedtem, hogy az áldozati lét, valamint az áldozat átformálódása és talpra állása lehetőségének teológiai reflexiójára tegyek kísérletet, elfogadhatóan rövid terjedelemben, és lehetőleg olvasóbarát stílusban. Ha ennek a kihívásnak valamennyire sikerült eleget tenni, és ezt Te is megerősíted, annak természetesen örülök.

Ennél fontosabb szemléletbeli különbség tárul fel közöttünk akkor, amikor azt a dicséretekhez kapcsolódó véleményedet olvasom, amely szerint gondolatmenetem „újszerű”, amelyben egy „új, sok szempontból tetszetős melódiát” komponálnék. Ez utóbbi fordulat már súlyos kritikát hordoz, hiszen szerinted ezzel az új melódiával én a „Bárány énekét” szeretném helyettesíteni, amit, szerinted, én nem éneklek együtt az egyházzal. Nem is énekelhetném a Bárány énekét, hiszen, szerinted, az én „elméleti konstrukciómban” Jézus Krisztus megváltói műve nem kap helyet. Ezt a súlyos ítéletet már megelőlegezted nyílt leveled bevezető szakaszában is: véleményed szerint ugyanis tanulmányom „minden újszerűsége és színbeli gazdagsága ellenére (…) nincs összhangban a klasszikus keresztény tanítással, s ezen belül a megváltásról szóló hitvallással”.

Ítéletedet alaptalannak és igaztalannak tartom, a következőkben pedig meg fogom mutatni, hogy milyen félreolvasások, csúsztatások és redukciók révén alkottad meg azt a torzító szemüveget, amelyen keresztül gondolatmenetemet ilyennek látod, és, gyanútlan olvasóid kárára, ilyennek láttatod.

Válaszom első szakaszában gyakran kell idéznem a saját írásomból, hiszen nem feltételezhetem, hogy az alig egy hete megjelent kötetet nyílt leveled olvasói a kezükben tartják. Ha az Olvasót nem érdekli a szövegek aprólékos összevetése, nyugodtan ugorja át a következő bekezdéseket, és csak levelem végén a „Klasszikus teológia? Igen!” című összegzést olvassa el.

Új teológia?

Kezdjük azzal a dicséretbe csomagolt kritikával, amely szerint gondolatmenetem „újszerű” volna. Ez minden alapot nélkülöző feltételezés: a teológiai érvelésemben nincsen semmi új. Amikor Moltmannt követve arról írtam, hogy a hagyományos teológia a rossz orvoslására nézve tanácstalan, abból nem az következett, hogy a hagyományos teológia helyett alkossunk egy új teológiát, különösen nem, amit nekem tulajdonítasz, „radikálisan új teológiát”. Ellenkezőleg: keressük meg a régi teológia elfelejtett kincseit, azokat a forrásokat, amelyekről a ránk hagyományozott teológia lemondott. Nyissuk meg újra az eldugult forrásokat, hogy megnyíljon számunkra az a komplex üzenet, ami a hagyományos teológia gyakorlása során egyoldalúvá lett. Moltmann, és a nyomában én is, ezért közvetlenül a Bibliához fordulunk, s a Szentírásban, nem másutt keressük a hagyományos teológia szükséges korrekcióit. Evangélikus teológusok számára, mint Te és én, nem is lehet természetesebb, mint baj esetén a Szentíráshoz fordulni.

Diszkréten kezelt feltámadás-teológia?

Recenziódban arra is tettél egy kísérletet, hogy Moltmann kétségtelenül Írás-centrikus megközelítésének az én tanulmányomban jelentkező hatását gyengítsd. Azt írod, hogy tanulmányomban, „ha diszkréten is – valóban érzékelhető a Moltmann által is hangsúlyozott ’feltámadás-teológia’”. A feltámadás témáját annyira nem diszkréten kezeltem, hogy Moltmann eleve erős hangsúlyát még tovább is erősítettem. Dolgozatom legelső bekezdésében, oldalakkal azelőtt, hogy Moltmann nyomán kezdtem volna járni, leszögeztem, hogy mindaz, amiről beszélni fogok, „Jézus Krisztus szolgálata, halála és feltámadása révén [már] megkapta a megvilágító erejű isteni reflexióját”, mai kérdéseinket pedig „ennek a reflexiónak a fényében” tesszük fel (21. o.). Később pedig, Moltmann esszéjének olvasónapló-szerű feldolgozása során azzal erősítettem a feltámadás hangsúlyát, hogy megfordítottam Moltmann sorrendjét. Moltmann ugyanis a Szentírás kánoni rendje szerint először az Ószövetségről, majd Jézusról és Pál apostolról beszélt, míg én Pál apostollal kezdtem, és visszafelé haladva jutottam el végül a zsoltárokig. A sorrend megfordításával éppen az volt a célom, hogy Pál teológiáján keresztül megmutassam, hogy az ősgyülekezet, személyesen Pál, és a Rómáig elható misszió mind a Jézus feltámadásába vetett hit gyümölcse volt, azaz, az ellenséges környezet potenciális – és gyakran aktuális – áldozatait Jézus feltámasztására mutatva győzte meg a Szentlélek arról, hogy Isten őket is feltámasztja, mint Jézust. Ebben a hitben élve lehettek áldozatként is erősek, és szerethették akár még az üldözőiket is. Erre utalva írom a Moltmannal együtt végigjárt írásértelmező út végén, a fejezet összefoglalásában, hogy „[l]áttuk, hogy az elbeszélés Pál apostolnál felfedezett mintája, amely szerint Isten Jézus Krisztusban halálig menő szolidaritást vállal az áldozattal, majd ahogyan Krisztust, őt is feltámasztja, a másik két szövegkörnyezetben is megmutatja magát, nemcsak az evangéliumokban, de már a zsoltárokban is”. (45. o.) Több ez, mint diszkrét utalás. És nyilvánvaló cáfolata annak a vádnak is, amit a diszkrétező bekezdésed folytatásában olvashatunk. „Ám amíg Jézust (mondjuk így: a „Második Ábelt”) Isten támasztotta fel, itt Csepregi András ajánl az áldozatoknak gyógyulási technikákat…”. Azt nem kérdezem meg tőled, Tibor, hogy Jézus miért Második Ábel, de azt igen, hogy olvastad-e a fent idézett mondatomat, mielőtt ezt a képtelen vádat leírtad.

Elfordultam volna a tettesektől?

A torzító szemüveget alkotó másik fontos félreolvasáson alapuló csúsztatásod az a kijelentésed, hogy én az áldozatokhoz való odafordulással egyidejűleg elfordultam volna a tettesektől, s ezzel veszélyes, „szent egyoldalúságba” estem volna. „Csepregi ugyanis a jelek szerint csak az Ábeleket ’szereti’, a Káinokat nem, hiszen tőlük (csökönyös hallgatásuk miatt) tudatosan elfordult.” Tudatosan odafordultam az áldozatokhoz – két részletes tettes-orientált tanulmány megírása után – de ez nem jelenti azt, hogy tudatosan elfordultam volna a tettesektől. Állításod eleven cáfolata a Moltmann-tanulmányt feldolgozó szakasz. Ebben a fejezetben, kezdi Moltmann a gondolatmenetet, „azt szeretném bemutatni, miképpen hat Isten igazságossága mindkét oldalon, hogyan szolgáltat igazságot az áldozatoknak, és hogyan téríti jó útra a tetteseket”. (30. o.) Az áldozat és a tettes együtt-szemlélése végig jellemzi Moltmann olvasását és értelmezését. „Isten szenvedésének megismerése leveszi az áldozatokról az emlékezés kínját, a bűn szolgáit pedig megszabadítja elfojtásaik erőszakától.” (32. o.) Pál apostolt úgy mutatom be, mint aki a megtérése előtt a tettesek, megtérése után pedig az áldozatok közé sorolta magát. (33. o.) Jézus szolgálatról Moltmann így beszél: „[A] világot ítélő Emberfia személyében a tettesek találkoznak áldozataikkal, akikkel az Emberfia azonosul.” (37. o.) Moltmann szavaihoz már én fűzöm hozzá: „Nagyon fontos hangsúlyoznunk, hogy az áldozatok az Emberfia jelenlétében, az ő indítására lesznek a tettesek bíráivá, és nem másként. Ha az áldozatok Jézustól távol kezdenek bíráskodni azok felett, akik vétettek ellenük, akkor abból igen könnyen olyan bosszúhadjárat alakulhat ki, amit a történelem során számos hatalomváltás alkalmából megfigyelhetünk. Ezt a szempontot alkalmaznunk kell a Héber Biblia prófétai szövegeinek és zsoltárainak értelmezése során is, hogy elkerüljük azt a félreértést, amely szerint a próféták és a zsoltárok közvetlen, gyakorlatias mondatai személyes bosszúállásra biztatnának.” (37. o.) Nincs szükség több idézetre ahhoz, hogy bárki lássa, mennyire nem igaz az az állításod, hogy csak az Ábeleket szeretem, a Káinoktól pedig tudatosan elfordultam.

A tettesektől való állítólagos elfordulásomat igyekszel illusztrálni egy másik hamis állítással is. „Afelől azonban Csepregi nem hagy kétséget, hogy (…) a „Káinok” sohasem lesznek „Ábelek”. A fentiek alapján ez nyilvánvalóan nem igaz, de tanulságos azt is megmutatni, hogy milyen technikával igyekszel előállítani ezt a látszatot. „Kemény az ítélet”, jellemzed előre a szavaimat, s ezt idézed tőlem: „Aki egykor tettessé vált, tettes is marad … a tettestől nem várható el, hogy megváltozzon.” Ha az Olvasó veszi a fáradságot, és megnézi, hogy a 22. lapon hogy szól az a két hosszabb mondat, amiből kiollóztad ezeket a szavakat, megláthatja, hogyan vágtál ki egy árnyaltságra törekvő, tapasztalatot értelmező gondolatmenetből egy koppanó ítéletet. De ezzel még nincs vége: az Általad gyártott mondattal az egész szemléletemet akarod jellemezni, statikusnak bélyegzed azt, szembe állítva a Biblia dinamikus szemléletével – mintha az egész tanulmányom nem a Biblia dinamikus szemléletének a jegyében született volna.

A tettesektől való állítólagos elfordulásomat kívánod alátámasztani azzal a kijelentéseddel is, hogy „a megbocsátás teológiai kérdésével s annak kibontásával Csepregi egyáltalán nem foglalkozik, illetve ennek hiányában a cikke végéhez, a cikkhez organikusan nem kapcsolódó, a luxemburgi „Just et Pax” (helyesen: Justitia et Pax, Cs. A.) Bizottság által összeállított „Megbocsátás” című rövid 10 pontot csatolja.” Különös mondat ez. Felrovod nekem, hogy nem foglalkozom a megbocsátás kérdésével egy olyan tanulmányban, aminek nem a megbocsátás a témája, majd azt állítod, hogy hibámat korrigálandó csatoltam a gondolatmenethez nem kapcsolódó tíz pontot az írás végéhez. Egy mondatban két elmarasztalás, mind a kettő alaptalan. A megbocsátás témája ugyanis hatalmas, fel sem merülhetett, hogy az áldozatorientált szemlélet kidolgozása keretében akár csak vázlatosan foglalkozzam vele. Itt éppen csak arra volt lehetőségem, hogy felvillantsam: ez lehet a következő lépés. A rövid, és tudatosan nem értelmezett tíz pont beiktatása viszont nagyon is szervesen kapcsolódik a tanulmány egészéhez. Megbocsátani ugyanis csak az Isten által talpra állított és a Feltámadott erőterében átformálódott áldozat tud. A megbocsátás, ugyanakkor, ennek az áldozatnak a számára sem magától értetődő és természetes, hanem tudatos döntést igényel, időbe telhet, nehéz harccal járhat. Az Olvasó számára, írom, tanulságos lehet végiggondolni, hogy a „pontok közül melyikkel ért egyet és melyikkel nem, melyiket tartja kihívónak, és melyiket tartja magától értetődőnek” (53. o.), mert ezen keresztül képet kaphat arról, hogy holt tart ebben a harcban. A megbocsátásról szóló tíz pont, mint meg is jegyeztem, szervesen kapcsolódik az előzményekhez, amit Te minden érvelés nélkül megtagadsz tőle.

A tettesektől való állítólagos elfordulásom cáfolatát azzal fejezem be, hogy a tanulmányommal még személyes ismeretségbe nem jutott Olvasó számára felidézem az utolsó lapon megfogalmazott kérdésemet. „A kérdés, amelyet végül felteszünk, így szól: ha az áldozatorientált szemléletet alkalmazzuk, teljesen megfeledkezünk-e a tettesről? A válasz természetesen: nem – de a tettes, Kain, egészen más perspektívában kerül elénk, mint ami a hagyományos tettesorientált szemléletmódból következne. Kérdésünket így pontosítjuk tovább: mit ajándékozhat az új életére rátalált áldozat a tettesnek, mit ajándékozhat a világnak?” A tanulmányt lezáró válasz magáért beszél. (54. o.)

Új teológiát alkottam volna? Nem. Diszkréten kezeltem volna a feltámadás-teológiát? Nem. Elfordultam volna a tettesektől? Nem. Ezeket a látszatokat félreolvasások és csúsztatások révén hoztad létre, hogy gyanútlan olvasóid előtt befeketíts. Minden vád egy-egy lépés afelé az ítéleted felé, amely szerint írásom „nincs összhangban a klasszikus keresztény tanítással”, hogy abban az „elméleti konstrukcióban” amit szerinted alkottam, „Jézus Krisztus megváltói műve (…) nem kap helyet”, hogy „megoldásom (…) az egyház által nem vállalható”, hiszen, szerinted, kiiktatom a krisztológiát és a szótériológiát, és végül, hogy nem éneklem az egyházzal együtt „a Bárány énekét”.

Forduljunk most e felé az ítélet felé.

Klasszikus teológia? Igen!

Az egyetemes hitvallásokon alapuló klasszikus teológia szerint Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Istensége és embersége egymással össze nem keveredik, sem egymástól el nem szakad, egymással kizáró ellentétbe nem kerül, és a két természet egymás valóságát nem korlátozza. A Jézus személyéről tanító krisztológia Jézusról mint Istenről és emberről beszél, ennek megfelelően a jézusi megváltást értelmező szótériológia is tud a megváltás isteni és emberi dimenzióiról. Az a teológia, amelyik a szótériológia emberi dimenziójával foglalkozik, a klasszikus teológia része. Az áldozat talpra állásáról és átformálódásáról szóló gondolatmenetem ennek a teológiának a része.

Ahhoz, hogy a megváltás emberi dimenziójával teológiaként foglalkozzunk, nem kell minduntalan a krisztológia és a szótériológia egészére kitekintenünk. Elég, ha tudjuk, hogy ez a terület része a nagy egésznek. Ezt a tudást nem kell, nem is lehet minden megszólalás alkalmából részletesen bemutatni. Ez a tudás a hívő közösség számára adott, hallgatólagosan jelen levő, s a nagy egész bármelyik területén végzünk is mélyfúrást, bízhatunk abban, hogy munkánk az egészet gazdagítja.

Ebben a bizalomban foglalkozom én is az áldozat re-habilitálásának problémájával, s annak számos emberi vonatkozásával. Ezek az emberi vonatkozások a meghalt és feltámadott Jézus személyének és művének az erőterében teológiává, klasszikus teológiává lesznek, Jézus emberi természetének és a megváltás emberi dimenziójának az oldalán, mint az isteni természettől és az isteni dimenziótól el nem választható valóság.

Ezért nem fogadom el tőled, Tibor, hogy munkám „teológiával színezett pszichológiai terápia” és nem „a Bibliával és a hitvallásainkkal konvergáló, a gyakorlati kiengesztelődést is lehetővé tevő klasszikus teológia”. Dehogynem, éppen az. Semmi alapod nincs arra, hogy az ellenkezőjét állítsd.

Nekem úgy tűnik, azért zársz ki engem a Bárány énekét éneklő hívő közösségből, mert nem látod az isteni és az emberi dimenzió hitvallásainkban megalapozott megbonthatatlan egységét. Te azt hiszed, hogy én kívül állok, pedig Te vagy az, aki túl szűken vonod meg a határt, és vonakodsz elismerni az emberi helyét az egységben és az egészben. Nem én vagyok az, aki nem éneklem a Bárány énekét, hanem Te gondolod, hogy a Bárány énekének csak egy szólama van, és aki a másik szólamot énekli, azon is az Általad énekelt egy szólamot kéred számon.

Nyílt leveledben mintha egy sajátos, egyre szűkebb területre visszavonuló dinamika érvényesülne. Eleinte csak annak látod szükségét, hogy kiegészíts. A kereszt „a világ válasza a keresztény szeretetre”, idézem Moltmann nyomán Ernst Blochtól, amihez szükségesnek tartod hozzá tenni, hogy nem csak ez, hanem „sokkal inkább Isten válasza az emberi bűnre”. Miért nem „és”, miért „sokkal inkább”, miért kell az isteni dimenziót az emberi dimenzió fölé helyezni? Később újra kiegészítesz, a Bárány nem csak „victim”, hanem „sacrifice”, de itt már kijelented, hogy ennek a képnek az én „rendszeremben” nincs helye. Miért ne lenne? Azért mert éppen az erőszak áldozatával foglalkozom? Végül odáig jutsz, hogy a két oldalt egyenesen szembe fordítod egymással: „[e]z a halál nem baleset, nem tragédia, de még csak nem is kizárólag a ’gonosz hatalmak’ okozta ’erőszak’, hanem Felülről jövő, megváltó halál volt, amire az Atya valóban a Fiú feltámasztásával válaszolt”. A klasszikus teológia szerint az Általad „hanem”-mel elválasztott két oldal között „és” kapcsolat van. Ezért lehetséges, hogy teológiai kérdésként foglalkozzunk az áldozatok kérdésével is, annak minden pszichológiai és társadalmi vonatkozásával együtt. Az isteni dimenzióban megvalósuló megváltás ugyanis az emberi dimenzióban értelmi, érzelmi, akarati átformálódásként realizálódik. A klasszikus teológia egységét tagadod meg, ha ezt pszichologizálásnak bélyegezve kizárod a teológiai reflexió köréből.

Kedves Tibor,

levelem hosszabb lett, mint szerettem volna. Szeretettel köszöntelek:

Csepregi András