Történt, hogy 1925-ben a barcaújfalusi evangélikus hívek a templom tornyát újra akarták fedetni, és ahogy ilyenkor szokás, az új toronygombba elhelyeztek volna iratokat. A krónikás, Jámbor János ezt ekképpen írta meg:

Egyháztörténeti források

Az egyszerű falusi ember, akinek hagyatékában több tucat vers és verses életrajz maradt fenn, hosszasan verseli el az előkészített iratok, emléktárgyak sorát. Azonban amikor a munkák elkészültek:

Hogy miért említettem ezt az esetet? Mert böngészve az egyháztörténeti forrásokat, a sajtó híreit, tudósításait, lapozva a helyi tollforgatók visszaemlékezéseit, rájöttem, hogy amikor a romániai magyar evangélikusok Trianon utáni intézményalapítási gondjairól írunk, a hivatalos források nem elegendők ahhoz, hogy a helyzetet megvilágítsuk. Az emberi természet nemzetiségtől függetlenül mindig szerepet játszik az események alakulásában. Ráadásul az egyházkerületet a gyülekezetek alkotják, azokat pedig a hívek, akiknek egyet- vagy egyet nem értése igencsak befolyásolja az egyházi élet alakulását.

Kisebbségi helyzetben megmaradni csak szervezett keretek között lehet, ám az impériumváltás után a romániai magyar evangélikusok esetében éppen a legfelsőbb szervezet, az egyházkerület hiányzott.

Szakadozottan

1918. december 1-jén, azaz a gyulafehérvári egyesülési nagygyűlés idején [a magyarországi románság küldöttei itt nyilvánították ki a Magyarországtól való elszakadási szándékukat és a Román Királysággal való egyesülés óhaját – a szerk.] Erdély területén az evangélikusok magyar és német nyelvűek voltak. Külön, önálló szervezettel rendelkeztek a németek, azaz szászok, de a magyar gyülekezetek közül Halmágy, Székelyzsombor, Zselyk, Kiskapus, Oltszakadát és Kolozsvár szintén az országos egyházként működő ágostai hitvallású szász püspökségbe tartozott.

A történelmi Erdély területén élő magyar evangélikusok a Barcaságon tömörültek, és tizenkét gyülekezetükkel 1886-ban hozták létre a magyar esperességet, amely a trianoni elcsatolás pillanatában az egyetlen „sértetlen” magyar evangélikus egyházi szervezetnek tekinthető. (A Partiumnak és a Bánságnak a Román Királysághoz került területein szlovák nyelvű gyülekezeteket is találunk, a németek itt viszont általában sváb származásúak voltak, és gyülekezeteik korábban sem álltak kapcsolatban az erdélyi szász gyülekezetekkel.)

A brassói magyar esperesség 1886-tól a Tiszai Evangélikus Egyházkerülethez tartozott, akárcsak a Partium gyülekezetei; a bánsági gyülekezetek pedig a Bányai Evangélikus Egyházkerülethez. (A rend kedvéért meg kell említeni az óromániai evangélikus szórványokat is, amelyeknek a szervezettségéről azonban alig tudunk valamit.)

A helyzet tehát korántsem volt egyszerű, a gyülekezetek közötti földrajzi távolság sem volt csekély, ráadásul a politikai helyzet is különbözött. Ilyen körülmények között kellett megszervezni az egyházi életet. Ahogy a Protestáns Szemle 1925. évi 2. számában Az erdélyi ág. evangélikus magyar egyház a román impérium alatt címmel megjelent írásban olvashatjuk: „…velük rekedt br. Solymosy Lajos egyetemes egyházi felügyelő, aki állásához méltóan nemcsak töprengett azon, hogy mit kellene tenni, hanem cselekedett is: felszólította az egyházakat, hogy szervezkedjenek egyházmegyékké. Így alakult meg az aradi, bánáti, brassói és ötvárosi egyházmegye…” [Szerzője Transylvanus Bujdosó aláírással jegyezte írását. – A szerk.]

Mivel e rövid írás csak a Trianon utáni romániai magyar evangélikus élet néhány mozzanatára kíván rámutatni, most nem foglalkozom – helyszűke miatt sem – az egyes egyházmegyék pontos megalakulásával, sem a rengeteg konfliktushelyzettel, amely éppen a nemzetiségi összetétel miatt keletkezett, leginkább a német ajkú gyülekezetek és a szász országos egyház között.

A helyzet visszásságát mutatja az is, hogy miközben a 19. század második felében a barcasági gyülekezetek több mint egy évtizeden át küzdöttek, hogy kiválhassanak a szász egyházból, 1922-ben a brassói gyülekezet visszalépett annak kötelékébe. Az úgynevezett szerződéses viszony megállapítása során azonban – többek között – rögzítették, hogy „a tanban az egyházközség egyáltalában nem, a liturgiában és az ünnepek megtartásában pedig csak a püspök hozzájárulásával változtathat”. Ezt azért is érdekes olvasni, mert még nem is volt olyan rég, amikor az 1888-as vizitáció során sokan zúgolódtak, amikor a püspök eltörlésre javasolt a szász egyházi gyakorlatból hozott bizonyos ünnepeket és szokásokat…

A három évtizednyi önállóság során tehát rögzültek a magyarhoni egyházkerület egyházi gyakorlatai, amelyeken a brassói gyülekezet nem kívánt változtatni. Az emberi gyarlóság azonban itt is megmutatkozott, hiszen brassói gyülekezeti tagok a többi barcasági gyülekezet tagjait próbálták győzködni arról, hogy jobb lenne nekik is visszalépni a szász egyház kötelékébe…

Püspökiktatás Aradon

1921-ben megjelent az Evangélikus Néplap Nikodémusz Károly lelkész és író szerkesztésében; az első évfolyam egyik számában olvasom: „Kevesen vagyunk. Akik vagyunk is, szét vagyunk szórva egy idegen nyelvű, kultúrájú és vallású ország legkülönbözőbb tájaira. Ha nem fogunk össze, ha nem igyekszünk megérteni egymást, ha nem az ősök hitével, kitartásával és áldozni tudásával álljuk a ránk váró harcot: akkor elvesztünk menthetetlenül.”

Az összefogás olykor hiányzott, pedig nagy szükség lett volna rá a Román Királyság minisztereinek és hivatalnokainak packázásával szemben. Szintén az Evangélikus Néplap közölte a következőket 1923. április 15-én: „Hogyan is áll a zsinatpresbiteri egyház ügye? […] Ha egy szóval akarunk felelni a felvetett kérdésre, akkor nem felelhetünk másképpen, mint így: rosszul. Rosszul, nem annyira azért, mert az illetékes helyen a legkomolyabb formában tett és többször megismételt ígéreteket részletenként visszavonják, hanem főképpen azért, mert idebenn kicsinyes torzsalkodásban pazarolódik idő és erő, s az egész vonalon a következetes, szívós munka helyét a nagy nekilendülés után csüggedt tétlenség foglalta el. Ezért áll rosszul evangélikus egyházunk ügye.”

Pedig a folyamat egy püspökség létrehozására már 1920-ban elindult az akkori kolozsvári lelkész, Kirchknopf Gusztáv kezdeményezése nyomán. Az évek azonban teltek, egyik közgyűlés követte a másikat, ott volt a bukaresti egyeztetések sora, Kirchknopf Gusztáv kiutasítása, konfliktusok a szász országos egyházzal, hogy csak címszavakat említsek, hiszen mindezek kifejtése már a püspökség létrejöttének monografikus feldolgozását eredményezné.

1926 végén fordulat állt be az egyház ügyében. December 22-én a vallásügyi miniszter elvben hozzájárult egy evangélikus-lutheránus zsinatpresbiteri alapon álló szuperintendencia felállításához, 1927. április 3-án pedig Aradon beiktatták Frint Lajos helyi lelkészt az első romániai magyar evangélikus püspökként. A főfelügyelő báró Ambrózy Andor lett.

Idézek az 1936-tól Bácsfaluban megjelent Evangélikus Élet hetilap egyik – 1940-es – visszatekintéséből: „Egyházunk a trianoni békekötés következtében püspöki fennhatóság nélkül maradt evangélikus egyházközségekből […] 1927. évi április hó 8-án alakult meg, amikor is az egyhangú bizalommal megválasztott szuperintendens: Frint Lajos aradi ev. lelkész, valamint a szuperintendenciális felügyelő: báró Ambrózy Andor temesgyarmati földbirtokos a kormányhatóságot képviselő Păclișeanu Zenovie generaldirector úrnak a kezébe letették a hűségesküt.”

Iskolaügyetlenségek

Mindezek ellenére a romániai magyar evangélikus egyház ügye nem került nyugvópontra, sőt az egyházkerület működésének engedélye is csak 1940. április 1-től válik „véglegessé”. Elég elővennünk a jegyzőkönyveket, újságokat, amelyekben sorjáznak az állami túlkapások, tiltások és az evangélikusok sérelmei. Főleg iskolaügyben.

Az impériumváltás egyházi iskolák nélkül találta az evangélikusokat, hiszen a 19. század második felében az anyagi terhek viselésének nehézsége miatt az egyházi iskolákat – főleg a Barcaságon – átadták az államnak. Így ekkor ismét cselekedni kellett.

Bár a gyülekezetek óriási erőfeszítéseket tettek, és kezdetben nagy az összefogás is, mégsem bírták anyagilag az újonnan alapított intézmények fenntartását. Az állami segély többnyire nem érkezett meg, és a gyülekezetek sokszor a tanítók fizetését sem tudták biztosítani. Folyamatos ellenőrzésekkel néztek szembe, illetve épületlefoglalással, hiszen alakultak az állami iskolák, amelyeket a román állam a meglévő egyházi épületekben kívánt elhelyezni. És ha mindez nem lenne elég, ismét magyar támad magyarra, amikor az állami iskolákba csábítanak át tanítót és tanulót egyaránt.

Az egyházi és a világi sajtóban szinte lapszámonként visszatérő téma az evangélikus iskolák ügye, helyzete, valamint a lelkészek és tanítók önkéntes vagy kényszerített kivándorlása. Több sorsot is érdemes lenne kiemelni, ám én itt csak kettőre utalok. Az egyik Petrovics Pál egykori hosszúfalu-fűrészmezei lelkészé, akinek munkásságáról áttelepülése után is vannak adataink, hiszen ő a budafoki templom építtető lelkésze.

A másik, akit ezen a helyen kiemelek, Kelemen Kálmán tatrangi tanító, aki Budapestre került, de csángóságát mindvégig őrizte a magyar fővárosban is. Folyamatosan tartotta a kapcsolatot az otthoniakkal, igyekezett a Magyarországra átkerült csángókat összeírni, számontartani, sőt a Kapás utcában egy csángó múzeumot is létrehozott, amelynek nyomait lassan harminc éve kutatom. Az egykori gyűjtemény tárgyaira éppen a Néprajzi Múzeum költözése irányította figyelmet. A hagyaték letéti jellege megszűnt, és Kelemen Kálmán unokái először láthatták a nagyapa Trianon utáni gyűjteményét. A család jóvoltából néhány darab hazakerül a hétfalusi közösséghez is.

Teret hódító magyar ruha

Ha már említettem a fenti gyűjteményt, még egy jelenségre kívánok kitérni, amelynek kezdőpontja még az első világháború előttre nyúlik ugyan vissza, ám a kisebbségi lét átértelmezi azt: ez pedig a magyar ruha térhódítása.

A Krizbára került Sexty Kálmán lelkész úgy vélte, hogy magyar gyülekezeti tagjainak viselete szászos vonásokat mutat, így ideje magyarosra cserélni. Így jött létre a magyar ruhaként ismert viselet, a fehér szoknyával, piros mellénnyel és pártával, valamint a zöld köténnyel.

A szomszédos Barcaújfaluban éppen a konfirmációs képek segítségével figyelhető meg, hogy miként gyűrűzik be ez a ruha oda is, míg ma már mindkét faluban egyértelműen konfirmációs viseletté is vált. A második világháború utáni években azonban Krizbán fokozatosan elhagyták a ruha viselését, mivel éppen a nemzeti színek miatt a konfirmandus lányokat meghurcolta a hatalom, és csak a rendszerváltás után kezdték ismét félelem nélkül hordani.

A fentiek tükrében kijelenthetjük, hogy 1918. december 1. után a romániai magyar evangélikusok külső és belső konfliktusokkal terhelt időszakban keresik a helyüket, és próbálják megvetni lábukat az új államban, folyamatosan harcolva jogaikért. Ennek ellenére a két világháború közötti évtizedek az építkezés, az alapozás évei, képletesen és ténylegesen is. Mindezt azonban ismét megakasztotta a második világháború kitörése, majd a második bécsi döntés, hogy a további korszakokat most ne is említsem. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 29–30. számában jelent meg 2020. augusztus 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.