A krízis kezelésének kérdése szinte minden fórumon előkerült, ahol az utóbbi időben megfordultam. A szegedi Tágas tér ökumenikus fesztiválon éppúgy, mint a svéd–magyar lelkészkonferencián Vadstenában. Missziói lelkészi gyökereimet tudatosan felvállalva mindkét helyen bedobtam a vitába a migráció és a misszió kényes kérdését, amelyekről még egyházi körökben is megoszlanak a vélemények. Vannak, akik már a két kifejezés egymás mellé állítását, összekapcsolását is provokációnak tartják. Úgy látják, hogy nem szabad „visszaélnünk” rászoruló embertársaink kiszolgáltatott helyzetével és rájuk erőltetni az evangéliumot…

Való igaz, az erőszakos „térítgetés” Jézus missziói parancsának félreértése lenne. Ugyanakkor észre kell vennünk, hogy milyen különleges helyzetbe kerültünk: ezúttal nem mi indultunk el széles e világba az evangéliummal, hanem a széles világ sokféle nyelvű, hitű népe érkezik hozzánk, akiknek tartozunk az evangélium felkínálásával. Természetesen ez nem lehet feltétele az irgalmasság cselekedeteinek: segítek, ha meghallgatsz, ha elfogadod, amit, akit én hiszek… Az erőszakos „árukapcsolás”, az agresszív misszió nem Jézus útja!

Az viszont megkerülhetetlen kérdés, hogy miként adjuk tovább az evangéliumot, ha azt Luther Márton szellemében ma is, ötszáz év után is az egyház legfőbb kincsének tartjuk. Erre a döntő kérdésre adandó lehetséges válaszként került elő vadstenai konferenciánkon Assisi Ferenc kissé provokatív gondolata, amely szerint: „Mindig hirdetnünk kell az evangéliumot, ha szükséges, szavakkal is.”

Ez a jól hangzó mondat ugyan belekerült a Martin Modéus püspök által és általam aláírt közös nyilatkozatba, de már a konferencián is vitát kavart, hogy miként értsük helyesen a népszerű szentnek tulajdonított gondolatot. A reformáció ünnepére készülve kívánatos és egészséges, hogy kellően érzékenyek legyünk az ilyen, teológiailag könnyen félreérthető és félremagyarázható frappáns kijelentésekkel szemben. Vajon arról van szó, hogy az evangéliumot nem kell feltétlenül hirdetni, csak ha „szükséges”? De ki dönti el, hogy mikor szükséges, és mikor nem?!

Elgondolkodtató, amit ezzel a mondattal kapcsolatban Szabados Ádám blogjában olvashatunk: „A szavakba belefáradt nyugati kereszténység szereti az ilyen jól hangzó aforizmákat… A valódi evangelizáció ezek szerint cselekvés, és csak néha szó. Nem beszélni kell, hanem tenni, és csak ha tényleg szükség van rá, akkor beszélni. Austin és Searle (a beszédaktus-elmélet kidolgozói) végső soron tévednek: nem a beszéd cselekszik, hanem a tett beszél. A jó evangelizáció is ilyen. Legalábbis Szent Ferenc aforizmája szerint. De bölcs gondolat ez? Nos, az biztos, hogy felszabadító azoknak, akik szorongva, szégyenkezve gondolnak az evangelizáció feladatára…” (https://divinity.szabadosadam.hu/?p=7752)

Pál apostol viszont arról vall, hogy „nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét”(2Tim 1,7). Ha ezért a Lélekért könyörgünk, megtalálhatjuk azt a józan, bölcs és szelíd módot, ahogyan felülről kapott kincseinket megoszthatjuk úton levő embertársainkkal, akik nemcsak testi kenyérre, meleg takaróra szorulnak rá, hanem lelki táplálékra, vigasztaló, gyógyító, élő reménységet ajándékozó szóra is.

Erre mutatott működő példát a szegedi Tágas tér fesztivál menekültkérdéssel foglalkozó fórumbeszélgetésén Pecsuk Ottó, a Magyar Bibliatársulat főtitkára, aki kézbe adta a Francia Bibliatársulat ízletes lelki útravalóját, amelyet angol, francia, arab és fárszi nyelven adtak ki. Az angol fordítás elérhető a bibliatársulat honlapján: https://bibliatarsulat.hu/

A kilencvenöt oldalas, olvasmányos könyvecske harminchárom bibliai migránstörténet segítségével próbál spirituálisan is utat mutatni mindazoknak, akik otthonuk elhagyására kényszerülve új hazát keresnek a nagyvilágban. A főtitkár elmondta, hogy tapasztalataik szerint az úton lévők, akik gyakran kényszerülnek rövidebb-hosszabb várakozásra, többségükben örömmel fogadják ezt a minden erőszakos térítési szándéktól mentes útikalauzt. Meggyőződésem, hogy egyházunk lassan formálódó, csiszolódó missziói stratégiájában komolyan kellene foglalkoznunk a tartósnak ígérkező migránshullámból következő új missziói feladatokkal is.

Jó Andrásnak, az Interserve nemzetközi missziói szervezet eurázsiai régiója igazgatóhelyettesének október 4-i blogbejegyzése már a címével is (Nemzetek mozgásban – Krisztus egyháza hitvallási helyzetben; Missziói szempontok a történelmi helyzet és szerepünk helyes értékeléséhez) erre a közös és felelős gondolkodásra és cselekvésre indít. Idézem bevezető gondolatait:

„Eleink latinul »status confessionisnak«, azaz hitvallási helyzetnek nevezték azokat a történelmi pillanatokat, amikor Krisztus népe nem tehette meg, hogy ne szólaljon meg. »Itt állok, másként nem tehetek…« – mondta annak idején Luther. A jelen történelmi pillanat is ilyen »kairosz« állomás. Az emberek félnek, tanácstalanok, és várják a reális helyzetértékelésen alapuló biblikus tanítást, mely megítéli a bűnt, és rávilágít a szeretet evangéliumának radikális üzenetére, arra, hogy a vajúdó világnak ma sincsen más reménye, csakis Krisztus és az ő üzenete.

E különleges kegyelmi pillanatban benne van a megújulás és megerősödés esélye, de az egyház feloldódásának és eltűnésének veszélye is Európában. Válaszút előtt állunk. Megtehetjük, hogy figyelmen kívül hagyjuk a jeleket, és úgy teszünk, mintha minden mehetne tovább a régi kerékvágásban, vagy hogy újra Istenhez fordulunk, odafigyelünk a menekültek/migránsok üzenetére, és kitartó- an imádkozni kezdünk megújulásért…” (https://magyarmisszio.blogspot.hu/2015/10/nemzetek-mozgasban-krisztus-eg...)

Magam is úgy látom, hogy a menekültválság – mint minden krízis az életünkben – esélyt kínál a megújulásra. Gyakran hangsúlyozzuk manapság, hogy nem csupán emlékezni akarunk a 498 éve elindult egyház-újulásra, hanem hisszük és valljuk, hogy közel ötszáz éve folyik a reformáció az egyházban. Ha ez több jól hangzó, de üres lózungnál, akkor bátran szembesüljünk a migráció és a misszió konkrét kihívásaival! S ha kell, merjük továbbgondolni, némileg áthangolni Szent Ferenc felhívását: Mindig hirdetnünk kell az evangéliumot – szavakkal és cselekedetekkel!

Ennek szükségessége nem attól függ, hogy van-e rá igény, kereslet, piac. Jeremiás óta tudjuk, tapasztaljuk, hogy Isten élő és ható igéje perzselő tűzzé válik a szívünkben, amelyet nem hallgathatunk el. Pál apostollal együtt valljuk:„Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot!” (1Kor 9,16) Ebből a pünkösdi szikrából lobbant lángra a reformáció tüze 1517. október 31-én, és éghet tovább ma is bennünk, általunk és közöttünk.