– A dúla görög eredetű szó, segítő női társat jelent. Lelki támaszt, bizalom-, önbizalom- és erőforrást a szülés sodró folyamában-folyamatában. A témáról tartott előadását nem tárgyilagos ismertetéssel, hanem nagyon személyes felütéssel kezdte, és ezáltal érezhetően megnyerte a közönséget, gyakorló és leendő édesanyákat. Az egyikük azt mondta, útravalónak legszívesebben önt vinné magával a rendezvényről.

– Ahhoz, hogy el tudjam mondani, át tudjam adni, mi a dúlaság, és én miben tudok segíteni a gyermeket tervező vagy váró párnak, bizonyos tévhitek eloszlatása mellett fontos, hogy a személyiségemet is megláttassam. A magam történetét és annak fájdalmasabb epizódjait én szükségszerűségnek érzem az életemben; azért történtek úgy a dolgok, ahogy, hogy most itt lehessek. És sokszor épp az elmesélés által jövök rá olyan apró részletekre, amelyek a saját gyermekeimmel való kapcsolatom megértésében és az önmagam megismerésében segítenek. A mi családunkban – annak ellenére, hogy csak nők vettek körül – a nőiség témája valahogy háttérbe szorult. Ez is vezethetett oda, hogy felkészületlenül lettem anya, és nem úgy indult a közös életünk családként, ahogy azt egykor elképzeltem. Az élet visszaadta nekem a lehetőséget, hogy felülírjam ezt a nem túl sikeres mintát: két lányom született. Hiszem, hogy fontos az örökség, hogy mit adunk tovább a gyerekeinknek, emellett látom és érzem azt, hogy ha valamiben felnövünk, ahhoz képest változtatni kemény munka.

– Minden család más, máshogy hisz, és másféle támogatásra van szüksége. Honnan merít a „támasztóasszony”, mi tartja meg őt magát a nehéz pillanatokban?

– Minden egyes kapcsolat kibontakozása csoda és kihívás is számomra. Minden családtól tanulok valami újat. Volt olyan felkérésem, melynél azt éreztem, nagyon távol áll a komfortzónámtól, mégis, a bizalmi viszony kiépülése során megszűnt az idegenségérzet. Minden egyes szülés és születés által több leszek magam is, ha tudom, hogy jól tudtam ott lenni. A szülés-születés pillanatai tiszta jelenlétet követelnek. Ahogy az egyik édesanya megfogalmazta, nem számít semmi, hogy nappal van vagy éjszaka, csak az számít, hogy zajlik. Ez az élmény semmivel nem összehasonlítható. A szülőszobában nincs szerepjátszás. Ott minden karakter sokkal letisztultabb, sokkal inkább önmaga. Az első kísérésemre a templomból mentem, a legutóbbira épp a virágvasárnapi miséről. Akkor is azt kértem, amit máskor is sokszor, hogy csak jól tudjak segíteni, úgy, ahogy arra ennek a családnak szüksége van. És ekkor jött egy olyan megérzés, amely kulcsfontosságú volt a további kísérés történetében. A kérés megfogalmazása után belém költözött egy olyan gondolat, hogy nekem oda kell mennem a kismamához, akinél már második napja jelentkeztek az erős jóslófájások, de a vajúdás nem akart elkezdődni. Ez az esti, hétórás misén történt. Nyolckor már engedtem a késztetésnek, és felhívtam őt, majd – dúlai türelem ide vagy oda – közöltem, hogy én bizony odamennék hozzá, csak hangolódni. Ahogy letettük a telefont, a kismama megbizonyosodott róla, hogy most már valóban indul a szülés. Rövidesen már a kórházban voltunk, és mondanom sem kell, hogy aznap már nem aludtunk. [Nevet.] Mindig megdöbbenek, hogy mekkora lélektani jelentősége van a jelenlétemnek vagy akár a hívásomnak. 

– Nagy bátorságnak tűnik személyes impulzusok hatására pályát módosítani, megfordulni és egy társadalmilag még a tanárságnál is kevésbé elismert, sőt sokszor félreismert hivatást választani, főleg vállalkozást építeni erre.

– Erős és határozott késztetést éreztem arra, hogy elinduljak ezen az úton. Nem mondom, hogy nincsenek hegyek és völgyek, de még a hivatásom megélésének lelkes szakaszában járok, és sok bátorító visszajelzést kapok. A hivatásom sajátja a kiszámíthatatlanság, hiszen nem tudhatom sem a napot, sem az órát [lásd Mt 25,13]. Ezért voltaképp mindig készen kell állnom. Van egy alapnapirendem, amely egy csapásra felborul, ha érkezik egy hívás, és utána az aktuális dolgaimat nagyon gyorsan le kell tennem, és úgy kell megérkeznem a szüléshez, hogy magam mögött hagyok mindent. Ehhez kell egy biztos bázis, amely nekem a férjem és az édesanyám, nélkülük nem tudnám ezt a tevékenységet végezni.

– Mennyiben tekinti feminista kérdésnek a szülést és a születést?

– Nem szeretem a címkézést. Miért volna feminizmus, ha csak azt szeretnénk, hogy a szülés a lehető legtermészetesebb úton történjen? Valamilyen formában a legtöbben kénytelenek szembesülni a magyarországi szülészeti helyzettel, és akkor már egyértelmű lesz számukra, hogy korántsem csak a feminizmus kérdéséről van szó. Nem is beszélve arról, hogy egy apának is ugyanúgy fontos a gyermeke születése és a párja szülése, mint az anyának és a babának. Nagyon szép felismerések és megható pillanatok kötődnek számomra az apai szülésélményekhez. Volt olyan apuka, aki komoly érzelmi megindultsággal juttatta kifejezésre a háláját második gyermeke születése után. El sem tudta képzelni, hogy ilyen is lehet egy szülés, nagyon boldog volt, hogy megtapasztalhatta. Ezért fontos hangsúlyozni, hogy a születés nemcsak a nőkről, az anyákról, hanem emberekről szól: nőkről, férfiakról és gyerekekről; az egész társadalomról.

– Néhány éve tapasztalható a traumák kibeszélésére, a szüléssebek feltárására és gyógyítására fókuszáló irányvonal. Önkéntes segítők, aktivisták, önismereti csoportok, rengeteg újságcikk, felvonulások, petíciók foglalkoznak a témával. Ön dúlaként hogyan vélekedik erről?

– Minden tiszteletem az aktivistáké, a minisztérium kapuján kopogtatóké, a hangot adóké, de én alkatilag nem vagyok ilyen, nem ebben vagyok jó. Természetesen követem az eseményeket, és hálás vagyok azoknak, akik kiállnak és felszólalnak a közös ügyünkért, magam is megfordulok ilyen rendezvényeken. Amit azonban én ebben a folyamatban elsősorban képviselni próbálok, az, hogy magával az attitűdünkkel is munkálói vagyunk egy olyan változásnak, mely mindenkinek csak jót hozhat. Így a másik oldalon állókban is nagyobb lesz a hajlandóság a kompromisszumra. Még akkor is próbálom ezt képviselni, amikor azt érzem a szülőszobában, hogy nem vagyok épp szívesen látott személy. Ilyenkor mindig arra gondolok, és azt próbálom kifejezésre juttatni, hogy én itt csapatba jöttem dolgozni. Dúlaként hiszek abban, hogy a nők igényeinek komolyanvétele az, ami majd megváltoztatja a régi, rossz berögződéseket. Ha egyre többen merik elmondani, mit szeretnének, egyre többen kezdeményeznek párbeszédet az orvosokkal, annak hatása lesz. Ez az attitűd vezethet majd oda, hogy a kőbe vésett, olykor elavult kórházi protokollok felülíródjanak. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 21–22. számában jelent meg 2019. június 2-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.