Tagadhatatlanul jól esnek a telefonhívások, kézszorítások, Facebook like-ok. Rengeteg munka van e mögött a helyezés mögött. Nem az én munkámra gondolok, hanem a teljes tantestületére. Idő, törődés gyerekkel, szülővel, készülés, javítás, kirándulás, színház, mozi, ünnepek, a gyerekek vezetése a kamasz-időszakban, tárgyalások, szükség esetén orvos, pszichológus keresése, továbbtanulás, és még sorolhatnám. A szülői hivatással vetekszik a mi pályánk sokszínűsége, nemcsak az elfoglaltságok sokféleségében, hanem abban is, hogy az eredmények igen nehezen mérhetők. Az „eredményhirdetés” hosszú távon történik, és akkor is szétszálazhatatlan, hogy egy-egy nevezetes tanár, egy iskola mit tett hozzá a személyiség kibontakozásához. A jelen idejű mutatók – hogy a diákok többsége jól érzi-e magát az iskolában, kiegyensúlyozott, boldog-e, vagy túlterhelt, szorongó, a többi gyerekkel hogy alakul a kapcsolata, milyen értékeket tesz bensővé – amilyen fontosak, olyan szubjektívek, nincs rájuk elfogadott mérőszám.
Ilyenkor azonban rövid időre ránk süt a nap, elismerik munkánkat, erőfeszítéseinket. Dagad a lutheránus kebel.
Sajnos azonban más evangélikus keblek nem dagadnak ennyire a rangsor megjelenésekor. Idén a többi evangélikus intézmény nem került be a HVG által első 100 helyre rangsorolt iskola közé, más évben a bonyhádi és soproni gimnáziumok szoktak még benne lenni, holott tudjuk, a többi középiskolánkban is odaadó tanárok küzdenek. Mit mér akkor ez a rangsor? Büszkeség, netalán szégyen az élén állni?
A cikk a továbbiakban a KötőSzó evangélikus közéleti blogon olvasható.