Mégis, egyre többször érzem azt, hogy azzal a szép elvvel, hogy mindenki egyenlőnek születik, nem indítottunk el mást, mint egy élethosszig tartó méricskélési folyamatot, hiszen fizikailag létező dolgok közé egyenlőségjelet tenni csak úgy lehet, ha előtte megmérjük azokat. Úgyhogy mindenki egyenlőnek születik, csak aztán a születés utáni harmadik percben az egyik ötvenkét centiméteresnek, a másik meg csak ötven centiméteresnek, az egyik négyezer-ötven grammnak, a másik pedig csak kétezer-ötszáznak bizonyul, és így tovább.

Remélem, senki nem gondolja azt, hogy akkor most valami tudományellenes okfejtés következik, hogy ne mérjünk semmit; de azt azért elgondolkodtatónak tartom, hogy egy kisgyerek megszületése után az első éjszakán egy édesanya azzal az aggodalommal csukhatja le a szemét, mi lehet az oka annak, hogy az ő gyermeke az Apgar-skálán csak hét pontot ért el. Ma már alig tudunk olyan területre lépni az életben, ahol ne jönne velünk szembe szinte azonnal egy apró részletkövetelmények garmadájával fényesre csiszolt „Apgar-skála”.

Talán nem kevés embernek az a karantén egyik legőrjítőbb vonása, hogy a törhetetlennek hitt skála most darabjaira hullott, miközben ugyanúgy a fejünk felett lebeg az állandó méricskélés pallosa, és így nem tudhatjuk, hogy elég-e, ha egy nap huszonkét darab online meetinget [értekezletet – a szerk.] tartunk. Biztos más huszonhármat tart, és még a füvet is lenyírja…

Mit jelent számomra az úrvacsora? Azon kevés területek egyikét, ahol nincs fényesre csiszolt skála. Ahol azt érezhetem, hogy nem vagyok méricskélve. Persze jelent még közösségtől kezdve megújuláson át sok minden mást, de nekem mostanában ez a legfontosabb.

Azért van egy apró szabályokkal fel nem polírozott, durván faragott valami. Ez pedig a két kőtábla. A gyónási kérdésekkel kiegészített Tízparancsolat lehet az a tükör, amibe érdemes belenézni. Azért, mert hiszem, hogy ez egy egész más mérce, mint azok, amelyek elől menekülnöm kell. Az e világi mércék túlnyomó része azt hirdeti magáról, hogy na, ez aztán így meg úgy univerzális, objektív és a legjobb szelekcióhoz vezető mérce. Érdekes, hogy a mindenség Ura pedig azt mondja: az én mércém olyan tökéletlen, hogy kegyelmemmel sokszor vagyok kénytelen eltekinteni tőle. Az én mércém – bár nincsen nála jobb – olyan tökéletlen, hogy a mércének való túlzott megfelelési kényszer ugyanúgy eltorlaszolhatja a hozzám vezető utat, mint a teljes figyelmen kívül hagyás. Nem azokat várom tehát, akik úgy érzik, hogy tökéletesen megbánták bűneiket, hanem azokat, akik bűnbánat dolgában is gyengén középszerűnek látják magukat, és talán ténylegesen is azok.

Van tehát valaki, aki a párjukat ritkítóan átlagosaknak is ugyanúgy vagy talán jobban örül, mint a gyónás világbajnokainak. Az úrvacsora nagyvonalúságából meríthetünk erőt ahhoz a – finoman fogalmazva is – mérsékelten pehelysúlyú elváráshoz, hogy: „Ti tehát legyetek tökéletesek, mint ahogy a ti mennyei Atyátok tökéletes.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 33–34. számában jelent meg 2020. augusztus 30-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.