Nem könnyű, sőt szinte megválaszolhatatlan kérdés ügyében gyűltek össze március 7-én a budavári evangélikus szabadegyetem hallgatói, ugyanis az előadó a következő kérdésre kereste a választ: a magyarországi reformációra Luther Márton vagy Philipp Melanchthon gyakorolt-e jelentősebb hatást? Monok István Széchenyi-díjas irodalom- és művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ főigazgatója nem is foglalt határozottan állást a kérdésben, ugyanakkor egy bő órán keresztül hallatlanul izgalmas kultúrhistóriai kalandozásra invitálta a hallgatóságot.

„Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. Így szólt hozzájuk: »Az aratnivaló sok, de a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába. Menjetek el! Íme, elküldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé.«” (Lk 10,1–3)

Az est házigazdájaként elsőként megszólaló Fabiny Tamás, az Északi Egyházkerület püspöke a fenti igék alapján arra emlékeztetett, hogy Jézus Krisztus is párban küldte el az örömhír hirdetésére vállalkozó tanítványait. Nem véletlen ez, hiszen két ember könnyebben megbirkózik a nehézségekkel, ráadásul – ha jó a párosítás – az egyiknek az előnyös tulajdonságai kiegészíthetik, erősíthetik a másik képességeit, s persze ez fordítva is igaz lehet. Luther és Melanchthon esetében is valahogy így történt ez: adott volt egy szerzetes és egy világi tudós, illetve egy darabos természetű, szász parasztivadék és egy cizellált lelkű értelmiségi. Isten ügyének előmozdításához mindkettőjükre szükség volt, így alkothattak együtt kiegyensúlyozottan és hatékonyan tevékenykedő párost – mondta nyitóáhítatában Fabiny püspök.

Aligha dönthető el egyértelműen, hogy a két vallásújító közül melyik gyakorolt erőteljesebb hatást a 16–17. századi Magyarország szellemi életére – állítja Monok István. A művelődéstörténész szerint nyilvánvaló, hogy Luther eszmerendszere inkább a korai kereszténység hagyományaihoz illeszthető, ugyanakkor Melanchthon jóval közelebb áll a latin kereszténységhez. Luther gondolkodása, szenvedélyes vallásossága inkább Kempis Tamás (1379–1471) Ágoston-rendi szerzetes középkori keresztény irodalmi művéhez, a De imitatione Christihez (Krisztus követése) köthető. Ide nyúl vissza a reformátor, amikor az összes keresztény lelkiség közös nevezőjét és célját keresi, amelynek a szentírási alapja Krisztus „jöjjetek utánam” fölszólítása, s amely egyaránt szól az apostoloknak és a tanítványoknak (Mt 4,19). Melanchthon ugyanakkor sokkal inkább kötődött szellemileg a hagyományos humanizmus világeszményéhez.

Miként kettőjükben, a reformáció korabeli Magyarországon is jól elkülöníthetően jelen volt ez a két szellemi irányzat – mondta Monok István. A Jagellók korában szolgáló papság jelentős része egyetemet végzett, vagyis erős hatást gyakorolt rájuk az itáliai egyetemekről egész Európát átsugárzó humanizmus. Ugyanakkor tény, hogy a mohácsi vész idején a hazai egyház elvesztette főpapjainak jelentős hányadát, s ebben a meggyöngült állapotában a korábbinál kevésbé tudott ellenállni a lutheri reformáció térhódításának.

Monok István a korabeli Magyarország jelentősebb könyvtárainak ránk maradt könyvjegyzékei alapján elemezte, hogy milyen arányban voltak jelen a gyűjteményekben Luther, illetve Melanchthon művei, s ebből következtetett az azonos tőről fakadó, mégis eltérő árnyalatokat mutató gondolatrendszerek elterjedtségére. A módszer a maga egyszerűségében zseniális, hiszen aligha lehet vitatkozni azon, hogy egy-egy értelmiségi főúr vagy közösség gondolatvilágát, világszemléletét leginkább könyvgyűjteménye alapján lehet megítélni.

A 16. században – művelődéstörténeti szempontból – a főúri udvarok lényegében átvették a hiányzó uralkodói udvar szerepét – állítja Monok István. A sárvári Nádasdy család jószágigazgatója 1560 kötetes könyvtárt gyűjtött össze, melynek meglelt jegyzékében egyaránt szerepelnek Luther és Melanchthon művei. Batthyány Boldizsár nemesújvári, 672 kötetes gyűjteménye volt a kor egyik legjelentősebb protestáns iskolai könyvtára, amelyben Luther művei németül és magyarul egyaránt olvashatók voltak. Ugyanakkor Melanchthontól származó kötetek is felbukkannak a gyűjteményben, sőt arra is utalnak adatok, hogy a főúr ezek egy részét állandóan magánál tartotta.

A Forgách család 1588-ból származó, könyvjegyzékkel nyilvántartott könyvtárát utóbb a trencséni iskolának adományozták. Ebben a gyűjteményben mindkét reformátor művei olvashatók voltak. Thurzó György 1611-es, jegyzékkel nyilvántartott gyűjteményében Luthernek kevesebb, Melanchthonnak több műve szerepel, sőt Thurzó még a Wittenbergben folyó teológiai vitákat taglaló nyomtatványokat is gyűjtötte.

A kor tudóskönyvtárainak összetételéről is maradtak ránk adatok. Zsámboki János közel 3000 kötetes gyűjteményében megtalálhatók voltak Luther korai írásai, ugyanakkor Melanchthonnak jószerivel minden művét összegyűjtötte a bölcseleti és orvosdoktor, a kor ismert humanistája. Oláh Miklós tudós katolikus főpap őrzött a könyvtárában néhány Luthertől származó kötetet, de az olyanokból többet, amelyeket a reformátorról írtak. Melanchthontól a Pálról szóló kommentárt tartalmazza az érsek könyvtárának jegyzéke.

Monok István előadásában citálta még a korabeli polgárság ránk maradt néhány érdekesebb könyvtári jegyzékét is. Ilyenek inkább az ország nyugati feléből maradtak fenn; a török által megszállt keleti területekről alig vannak könyvtári adatok. A nyugati végeken inkább Luther munkáit olvasták, ugyanakkor Melanchthonnak az iskolákban használatos művei is felbukkannak, igaz, szerény arányban. Nagyot ugorva kelet felé, a Brassóban és Nagyszebenben élő szászok körében talán inkább Melanchthon volt népszerű, a polgárság jellemzően Luthert, a papság inkább az utóbbit olvasta.

Összefoglalva azt lehet mondani – jelentette ki előadása végén Monok István –, hogy statisztikai értelemben 1640-ig Melanchthon volt a népszerűbb a korabeli humanista szellemiségű magyar értelmiség körében, de Luther művei is mindvégig közkézen forogtak, így a reformáció eszméjének kétféle interpretációja egymást erősítve vetette meg a vallási megújulás fundamentumát.