Kiskoromtól fogva a munka többféle ágába belekóstolhattam. Még a legunalmasabb, monoton fizikai munkában is örömömet leltem. Azt viszont túlzásnak érzem, hogy Ádám-Éva bűnének következményét megünnepeljük. Még ha az éljenző táblát és a nemzeti trikolór mellett a vörös zászlót is ki kellett tenni intézményeinkre, tudomásom szerint falunk lakossága nem tolongott a május elsejei felvonulásokon. A többségében mezőgazdaságból élő lakosok mellett mindenki megtalálta a számára legkézenfekvőbb foglalatosságot, melyet azután nagy szeretettel és hangyaszorgalommal művelt. Így az iskola rektora, Blaskovits Oszkár igen hamar meg is szervezte a Nagytarcsai Hangya Szövetkezetet.

A harmincas évek elején Fényes István, a fiatal parasztember nagy érdeklődéssel nézegette a mezőgazdasági vásáron kiállított, elmés, lóhajtású szerkezetet. A zsidó kereskedőnek felcsillan a szeme a potenciális vevő láttán. Addig-addig győzködte, míg rá nem vette, hogy hitelre megvegye. Meg is kötötte a szerződést a Hangya Hitelszövetkezetben. A falubeliek csóválták a fejüket, amikor István kertje közepére egy kis „kápolnát” épített. A toronyban egy nagy víztárolót alakított ki betonból. A bejárattól balra állt egy nagy szecskavágó, bent pedig a daráló és a szivattyú. Lovai körbe-körbe járva hajtották a főtengelyt, melynek másik végén áttétellel sebesen forgott a széles palástú kerék. Attól függően, hogy az ékszíjat melyik szerkezetre tette, szecskázott, darált, fűrészelt vagy szivattyúzta a vizet a kútból a toronyba. Nem kellet már vödörszámra hordani az istállóba, és a konyhában is csapról ihattak. Nagy könnyebbség lett ez azért is, mert saját gazdasága ellátása mellett még bérmunkát is tudott vállalni. Minden gazda hozzá vitte takarmányát darálni és a szecskavágó vidám csattogása töltötte be a kertek alját, miközben a gép íves terelőjéből ömlött a csalamádé a stráfkocsi platójára. Így azután rendben tudta fizetni a kamatos törlesztést, és gyarapodó családjának sem kellett aggódnia a napi betevő miatt. Szépen teltek az évek, és István bácsi már megszokta, hogy vezetékneve Fényes helyett Darálós lett. Családja és kis üzeme átvészelte a második világháború borzalmait. Csak a porta bejáratánál álló póznán lifegő cégtábla zománca pattogzott fel itt-ott. 

A szorgalmas parasztgazdák nem csak önellátóak voltak, hanem a főváros piacain értékesítették is a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt. Összekuporgatott fillérjeikből egyre több földet vásároltak. A Fényes, Bartos, Sipiczki és más családok nagy istállókat építettek gyarapodó jószágaiknak. Virágzó magángazdaságaikat megrengették ugyan az ötvenes évek kötelező beszolgáltatásai, az úgynevezett „padlássöprések”, de a nagy baj akkor ütött be, amikor erőszakkal megalakítatták a II. Rákóczi Ferenc Mezőgazdasági Termelő Szövetkezetet. A módosabb gazdákat kulákoknak nyilvánították, és szinte mindenüket elvették. István bácsi darálója is a „közös vagyon” takarmányán őrlődött mindaddig, míg egy nagyobb kapacitású gépet nem vettek a tsz-nek.

A falu népe mégsem roppant bele a nagy traumába. A dolgos családok kis háztáji földecskéjükből sok fáradsággal ugyan, de talpra álltak. István bácsi is megújult lendülettel tette magát túl a nehézségeken. Ő volt az első a falunkban, aki a hatvanas években egy kis traktort vett. Kezdetleges, kétütemű motorja gyakran beköpte a gyertyákat, de az ügyes és leleményes parasztember minden más komolyabb hibájából is megjavította. A daráló már a múlté, és a szocialista munkásuralom „jóvoltából” lepusztult istállók már csak fényképeken láthatók. Úgy, ahogy István bácsi is, aki egy forró nyári hajnalon nyolcvanhat éves korában félmeztelen, kinn a kertben kapált.