A Sándy Gyula műegyetemi tanár által tervezett impozáns épület ma is falunk büszkesége. De hogy milyen is volt a nagytarcsai búcsú, ezen merengtem el a minapában:

„Az egyre hűvösödő estéken tücskök nemzedékei már jó ideje siratják az ellobbanó nyarat. Észre sem vennénk, hogy vége van augusztusnak, ha a nagy pedellus: a Szeptember be nem csengetne. 

Szilágyi Gyuszi hajnali ötkor kelt, majd elindult Szarvaspusztáról, hogy időben érkezzen az árokpart hársfái alatt gyülekező gyereksereghez. Régimódi csatos hátitáskáinkban már nem palatábla, hanem az »önki«-ben (az önkiszolgáló boltban) megvásárolt kék nátronpapírba gondosan bekötött, felcímkézett irkáink lapultak. Pontban 8 órakor kattant a zár és mi elsősök Gádorosné Edit tanító néni irányításával megilletődve foglaltuk el alma materünk padjait. Edit néni segítségével pár nap alatt kialakult bennünk az a különös érzület, hogy alvégiek, felvégiek, tiszti-telepiek, mind egy osztály vagyunk. Épp, hogy belekezdtünk a betűvetésbe, amikor egy idegen kisfiú kopogtatott az ajtón. Ő a vándorló búcsúsok ivadéka volt, és csak pár napig lett közösségünk tagja. Az óra végén lélekszakadva rohantunk az iskola kerítéséhez, hogy láthassuk a Rákóczi utca kiszélesedő terén már félig összeszerelt a ringlispilt, azaz a körhintát.

Nagy esemény volt ez, mert falunkban ekkortájt még nem volt játszótér, és korosztályom nagy részének csak ez alkalommal adatott meg a hintázás élvezete. Igaz ugyan, hogy a parókia udvarán édesapám fabrikált egy hintafát, és mellé egy mérleghintát, melyet a gyermek bibliaórások vasárnaponként elleptek. Később a tiszti lakótelepen készült egy játszótér, de a háztömböt hintástul bekerítették, kizárva így a falubelieket.

Búcsú napján alig vártam a reggeli istentisztelet végét, és rohantam le a térre. Zsebemben vidáman csilingeltek a 10-20 filléresek, melyeket a Hangya Szövetkezet udvarán bólingozóktól kaptam a kuglibabák állítgatásáért. 50 fillérért két percig mámorral vágtázhattam a gyermek körhinta fehérre mázolt falován. Ezután szédült bódulattal perkáltam le a következő 50 filléremet a céllövölde jobb szélén, ahol cserébe kezembe nyomták a megtöltött légpuskát. A kékre festett bádogházikó ajtaján lévő kör alakú kilincset kellett eltalálnom, hogy az ajtó feltáruljon és a damil pályán oda biciklizzen hozzám a kis mackó, puttonyában a nagy meglepetéssel. Ez rendszerint egy cérnagumira szerelt „similabda” volt, mely színes krepp papírba csomagolt fűrészporból készült. Nehezebb dolga volt az udvarló legényeknek, akik szerelmüknek színpompás papírvirággal akartak kedveskedni. A lentről felfelé növekvő árú sorokból a virágot tartó hurkapálcát kellett ellőniük. Helyzetüket nehezítette, hogy a céllövöldés üzleti megfontolásból elállította a célzókát, így több forintjába került a lövöldözőnek, mire kitapasztalta, hogy merre hord a puska. A hajóhinta volt a másik helyszín, ahol a legények virtusa megnyilvánulhatott. Az volt a menő, aki olyan magasra hajtotta a hajóban ülő kedvesét, hogy a biztonsági rúdon megszólaltak a csengők. A pocakos nagyorrú Sanyi bácsi ilyenkor behúzta a kéziféket, és a párost idő előtt kitessékelte a hintából.

Mindezen izgalmak után már kiürült zsebbel nézhettem végig a mézeskalácsosok és cukorkások sátorait. Csorgott a nyálam, mégsem voltam csalódott, mert biztos voltam benne, hogy az esti bibliaóra előtt – mint rendesen - bejön hozzánk Csielka néni a búcsúfiával: tíz deka selyemcukorral.”

Részlet Győri András Timótheus írásából.