A Himnusz hangjai után az esemény fő szónoka, az Emberi Erőforrások Minisztériumának nemzetközi és európai uniós ügyekért felelős helyettes államtitkára, a Magyarországi Evangélikus Egyház országos felügyelője, Prőhle Gergely mondott ünnepi beszédet. A szónok felidézte a kor diktatúráinak közös gyakorlatát, amely alantas politikai megfontolásokból fogalmazta meg és ültette át a gyakorlatba a kollektív bűnösség elvét, aminek a háború befejezésének szinte napra egyéves évfordulóján esett áldozatul a mezőberényi németség azon része, amelyet nem hurcoltak el a szovjetek még 1945 januárjában rabszolgamunkára a Donyec-medencei szénbányákba. A helyettes államtitkár azzal a családi indíttatású üzenettel zárta mondandóját, hogy német származásunkból és hagyományainkból eredő azonosságtudatunk tökéletes és konstruktív összhangban megélhető büszke magyarságunkkal. Végül kifejezte örömét, hogy a kormányzat anyagi támogatásának köszönhetően hamarosan méltó otthona lesz Mezőberényben a német közösségnek.

Lázárné Skorka Katalin evangélikus lelkész igeszolgálata után a jelenlévő kitelepítettek, valamint a város, a megye, a német intézmények és a civil szervezetek képviselői, valamint a mezőberényi polgárok elhelyezték a megemlékezés virágait a 2002-ben felállított kitelepítési emlékmű talapzatán. Az ünnepség a magyarországi németek himnuszának eléneklésével ért véget.

A megemlékezés azonban ezzel még nem ért véget. A Mezőberényi Német Hagyományápoló Egyesület déli 12 órától egy négy előadásból álló „Múltidéző emlékezésre” invitálta a megjelenteket az I. kerületi Német Evangélikus Egyházközség tanácstermébe.

Henger Péter, a Mezőberényi Helytörténeti és Tájvédelmi Egyesület elnöke „A mezőberényi németek betelepítése a 18. században – kirajzásaik az 1800-as évek első harmadában címmel tartott előadást. Felidézte Békés megye fokozatos elnéptelenedését, a gazdaság újraindíttatásához szükséges betelepítési akciókat, az evangélikus német és szlovák telepesek, valamint a református magyarok törökök utáni „honfoglalását”. Az előadó emlékeztetett arra a kevésbé ismert tényre, hogy a berényi németség néhány évtized alatt annyira megerősödött, hogy az 1800-as években már népesség-kibocsátó közösséggé vált, például a közeli Gyoma, illetve az erdélyi Szemlak irányában.

Körösi Mihály helytörténész a málenkij robotról szóló előadásához mottóul egy Wass Albert idézetet választott: „Mit vétettem ellenetek, urak? És mit vétett az én népem…” A költő-író jajkiáltása a közép-európai népcsoportok sorsközösségének kifejezése. Wass Albert az erdélyi magyarságról szólva ugyanarra a szenvedésre utalt, mint amit a munkaképes berényi lakosság –16 évestől közel 60 évesig – volt kénytelen elszenvedni Sahti, Novo Sahti és Krivoj Rog vas- és szénbányáiban, ki két és fél, ki öt éven át.

Dr. Erdész Ádám, a Békés Megyei Levéltár igazgatója „Elszakadás a szülőföldtől – mozaikok a berényi német kitelepítettekről” című előadásában levéltári adatokra, valamint a Mezőberény Öröksége III. kötetében megjelent dokumentumokra hivatkozva elevenítette fel a kitelepítettek megpróbáltatásait: a lelki kivetettséget, a nélkülözést, az éhezést, a reményvesztettséget, majd az új otthonra és hazára találás élményét.

Az múltidéző emlékezés befejező előadását dr. Réthelyi Miklós korábbi miniszter, az UNESCO Magyar Nemzeti Bizottságának elnöke tartotta, aki „Nemkívánatos elemek és segítőik” címmel az 1951-es „magyar–magyar” kitelepítésről szólt. A magyar történelem tragikus fintora, hogy amikor a győztes külföldi hatalmak már nem tudnak, vagy nem akarnak többet ártani, akkor a diktatúra hatalmaskodik ártó szándékkal a neki nem tetsző, ún. „nemkívánatos”, „osztályidegen” elemekkel. 1951 nyarán 251 családot költöztettek ki többnyire budai otthonából Mezőberénybe. A Budapestről történt kitelepítésnek nem voltak törvényben foglalt, pontos kritériumai, mint ahogy azt sem lehet tudni, miért Mezőberényt érte a „megtiszteltetés”, hogy a legtöbb kitelepítettet volt kénytelen befogadni. Egy-egy család kiűzettetésének esetenként az volt az egyetlen oka, hogy az öröklött, szép, kényelmes lakás megtetszett valakinek, aki dönthetett vagy döntethetett a lakó eltávolításáról.

Az viszont biztosan nem a véletlen műve, hogy a kitelepítetteket, a mezőberényi köznyelvben a „pestieket”, az időközben kuláknak minősített, sokszor német származású nagygazdáknál szállásolták el. A hatalom az egyik nemkívánatos elemet összezárta a másik nemkívánatos elemmel, remélve hogy kölcsönösen tönkreteszik egymást. Hála istennek nem így történt. Ahogy Réthelyi professzor előadásának záróelemeként hangsúlyozta: a kényszerrel összezárt, s ezzel közös sorsra ítélt emberek többnyire egymásra találtak, a lehetőségekhez mérten segítették egymást, megmentve maguk és közösségük számára a túléléshez szükséges cselekvő becsületet.