Egyrészt, mert míg nincs tele az edény, nem mehetek fürödni a vrskákra, másrészt eszembe jut, hogy eme orvosi székfűből készülő főzet egy részét édesanyám télen velem fogja megitatni. Úgy kell nekem! Miért megyek szánkózni olyan legényesen?! Húúh! Kiver a veríték, de ebben a pillanatban Legéndiék háza előtt megszólal a dob. Kis Mihály, a „trafikus” pergette. Ezt a becenevet azért kapta, mert a háborúban ellőtték a jobb kezét, és mint kemény fizikai munkát végezni nem tudó hadirokkantnak engedélyezték, hogy pesti mintára trafikot építsen a községházával átellenben, a széles Rákóczi utcán. Csonka kezével ügyesen csomagolta a barna nátronpapirosba a bagót és a tűzkövet. Később, amikor megvonták az engedélyét, a tanácsnál alkalmazták olyan mindenesfélének. Így általa tétetett közhírré a tanácselnök rendelete. Otthagyva kamillát-kantát trappoltam, de mire odaértem, vége lett a dobolásnak. A környékbeli emberek már körbeállták, csak Legéndi bácsi nem jött közelebb. Kerítése léceire támaszkodva, sandítva nézte a trafikust, aki megmaradt négy ujjával egy gyűrött papirost vett elő a zsebéből. Erről olvasta fel a számomra teljesen érthetetlen és érdektelen mondatokat. A felolvasás végén punktumjelül még egyet ütött a dobra, majd a cetlit visszagyűrte a zsebébe. A verőket a dobtartó széles hevedere alá tolva a villanyoszlopnak támasztott kerékpárja felé indult.  Az összegyűltek nem oszlottak széjjel. Még diskuráltak egy darabig a hallottakon. De ekkor én a többi suhanccal már szaporán szedtem mezítlábam a tűző naptól izzó szurokbuborékos aszfalton a dobolás következő helyszínére. Ez pedig a Potocskáék előtti villanyoszlop volt. Átellenben a „Kismizs-házzal”. Mire a „trafikuskisbíró” odatekert, és összeszedelőzködött, mi már kifújva magunkat, a fáradt olajtól átitatott faoszlop kátrányos illatától elbódulva az első ütéstől az utolsóig élveztük ezt a misztikus, monoton, ősi jelzést.

Míg társaim rohannak a következő hirdetőhelyre a Krajnyiék előtti villanyoszlophoz, mi maradjunk itt, a „Kismizs-háznál”. Ugyanis itt lakott a kisbíró édesapja, aki szintén Mihály. Alacsony, vékony ember volt. Valamikor egy ló leharapta a bal fülét. Az öregségben megnyúlt, fodrosra hegedt maradványát gyerekként lopva nézegettem. Átellenben volt a fuvaros Varga Miska bácsi portája. Neki jobb karját nyomorította meg csődöre. Azóta ferdén összeforrt karjával szorosabban fogta a gyeplőket. Pár házzal idébb, két hatalmas vadgesztenye tövében lapult a másik Kis Mihály (Susztrik) bácsi kis parasztháza.  A szigorú szemű, Góliát-forma ember nagyapja cipész volt, ezért kapta ezt a megkülönböztető nevet.

Nyolcéves koromtól a nagytarcsai tsz-ben dolgoztam nyaranta. Első alkalommal Susztrik bácsi állami rendeletre „rekvirált” lovait – a sovány, világosbarna szőrű Bercit és a hatalmas, fehér-szürke pettyes muraközi Gézát – vezettem ekekapáláson a látóhegyi szántóföldet csíkozva. A következő nyáron Bartos Mihály legyes-szürke és pej-pettyes két kancája, Magdi és Zsuzska gyeplőjét markoltam váltásban a péceli út alatti kukoricásban. A „hölgyek” szeszélyesek voltak, Bartos bácsi pedig konok. A kocsisok dolga volt heti rendben az istállók kitrágyázása. Amikor rá került a sor, ezt velem végeztette el. Mondták is neki tótul az asszonyok, hogy: „csorobitye”, „nahajtye” meg „merkujtye”. Bartos bácsi félrehúzott ajakkal, összeszorított fogai közül sziszegve mondott valamit. Ebből csak a „panfarár” meg a „hlapci” szót értettem, de a hanglejtésből megértettem: „Ha én mondom, a pap fia dobálja a trágyát.” Nekem nem derogált semmilyen munka, így a szezon végére jól összemelegedtem a lovakkal is és a nagy, fehér bajszú Bartos Miska bácsival is. Ezek után jelentette ki özvegy Agárdi Mihályné, hogy „A Bándiká a legnagyobb paraszt a családban!” Hát ennél nagyobb elismerésben máig nem volt részem. Büszke is vagyok rá!