Hazatérése után a Bálint házaspár könyvet írt nairobi éveiről Újra Afrikában – Hét év hét hónap Kenyában címmel. (Bálint Zoltán a FAO-nak, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Világszervezetének kiküldetésében dolgozott az afrikai országban.)

– Hogy megnőttél, Lawrence… Denis… Ivonne… Kevin…! – kiáltok fel csodálkozva, amint gyülekeznek a gyerekek, míg hatalmas örömmel, öleléssel, puszival köszöntjük egymást, mielőtt felszállunk a buszra.

Legtöbbjüket nyolc, kilenc éve ismerem, pici, elhagyatott, sovány, ijedt árva kisgyermekként találkoztam velük először, s most értelmes, vidám tinédzserekként mosolyognak rám. Két éve nem láttam őket, hiszen a Kenyában töltött csaknem nyolc évünk után 2013-ban hazatértünk Magyarországra. Támogatásuknak nem szakadt vége a mi hazatérésünkkel, a szolgálat azóta is Isten áldásával folytatódik, sok kitartó, áldozatot is vállalni tudó pártfogónak köszönhetően.

– Beáta! Itt vagyok! – szalad felém integetve Irene, sötét szeme ragyog, mint mindig.

– Hogy vagy, Irene? Mi történt veled az utóbbi két évben? Csinos nagylány lett belőled!

– Óh, az életem teljesen megváltozott, amióta támogattok Magyarországról! Leérettségiztem, és most tanítóképzőbe járok. Szeretnék olyan gyerekeket tanítani, mint én is voltam, segíteni nekik, melléjük állni.

– És a családod?

– Biztosan emlékszel, hogy anyukám beteg, alkalmi munkából keres egy kis pénzt néha, apám rég nem él. Nagyon nehezen tudjuk összeszedni a tandíjravalót négy kisebb testvérem számára. Sokszor előfordul, hogy este nincs mit ennünk, ilyenkor, ha éhen kell aludni mennünk, nem is magamért aggódok, hanem a kisebbekért.
Közben mindenki elhelyezkedett a buszon, épp elférünk, nagy az izgalom. Hová is indul ez a harminckilenc gyerek és négy felnőtt tulajdonképpen? Régi vágyunk válik most valóra: a magyarországi Evangélikus Külmissziói Egyesület által közel kilenc éve támogatott árva gyermekeket visszük el egy táborba. Korábban, a szünidőkben rendezett csendesnapok végén mindig elhangzott a kérdés, hogy nem mehetnénk-e el egyszer egy táborba két-három napra, hogy hosszabban lehessünk együtt, tanulmányozhassuk Isten igéjét, énekelhessünk, beszélgessünk, játsszunk, nevessünk együtt, amennyit csak lehet. Ez most megvalósul, Nairobitól harmincöt kilométerre, Kitengalában vár ránk a szállásunk, ahol az előttünk álló három napot együtt tölthetjük. A buszon Mambo addig mesterkedett, míg sikerült a mellette lévő ülést szabadon tartania, s most buzgón integet nekem, hogy ott van még hely. Egész úton beszélgetünk.

– Hogy megy a sorod, Mambo? – kérdezem, s arcán büszkeséget látok kirajzolódni.

– Hát, annyit elmondhatok, hogy nem hoztam szégyent rád! Mosolyognom kell, mert Mambo mindig is anyjának tekintett engem. Édesanyja ki tudja, mikor halt meg, apja nem törődött vele, gyermekként ki kellett maradnia az iskolából. Az utcán élt, ezer veszély leselkedett rá.

– Amikor bekerültem a gyülekezetbe, és visszamehettem az iskolába, mert támogattok engem, minden megváltozott. Igyekeztem jól tanulni – sandít rám oldalról a zötyögő buszon –, mert haragudtál, mikor rossz volt a bizonyítványom. Le is érettségiztem, megtanultam számítógépet használni, és jogosítványom is van. Ezt mind a pártfogóim tették lehetővé, akiket nem is ismerek.

– Mambo, te már majdnem harmincéves vagy, nősülésre nem gondolsz?

Arca felderül, széles mosollyal, boldogan válaszol.

– Ezzel a jó hírrel akartam kezdeni! Már meg is nősültem! Igaz, nem volt nagy esküvőnk – teszi hozzá csendesen –, mert az nagyon sokba kerül, de Tengecha lelkész megáldott minket (ez hivatalos házasságnak minősül Kenyában – a szerző), és nagyon boldogok vagyunk az én gyönyörű feleségemmel.

– És jó természetű lányt találtál?

– Igen, igen – fejét ingatva töpreng, hogy mit is emeljen ki. – Türelmes asszony – választja ezt a fontos tulajdonságot. – Nem veszekszik akkor sem, ha nincs otthon pénz, és nincs mit ennünk. Mert tudod, amit keresek, olyan kevés, hogy mire kifizetjük a lakbért, már alig marad ennivalóra. – Ott laktok, ahol régen is laktál?

– Igen, oda vittem a feleségemet. Ismerem a helyet, egy kétszer háromméteres kis fabódé egy sáros utcában, ahol nincs semmi közmű, s ez a helyiség a háló, a konyha és a mosdólavór helye is.

– Nagyon köszönöm, hogy engem is meghívtatok ebbe a táborba, pedig már nem vagyok gyerek. Tudod, én olyan kiváltságos vagyok! Istennek köszönhetek mindent, azt, hogy eddig eljutottam! – mondja úgy, hogy látom, szíve mélyéből jönnek a szavak.

– Isten nagyon szeret engem! – néz rám könnybe lábadt szemmel. A poros úton zötykölődő rozoga busz hirtelen mintha megszentelődne. Ezt a megszentelődést, Istenünk jelenlétét érezhettük mindvégig a tábor három napja alatt, miközben szavakban és tettekben az ő szeretetét akartuk közvetíteni ezen elhagyatott, nyomorban élő árvák felé.