Nem álmodtunk!

Nem álmodtunk!

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea, illusztráció (részlet): Szathmáry István
Azt hiszitek, olyan könnyű angyalokat látni? Mindenki azt gondolja, hogy az valami szép és könnyed élmény! Hát nem! Az embert hirtelen olyan fényesség öleli körül, hogy azt hiszi, menten megvakul. Mint a villámlás, egészen közelről. Hatalmas és meghatározhatatlan. Nem vidám és felszabadult lesz tőle az ember, hanem rémült. Mi a társaimmal mind a földre estünk.

Előtte éppen olyan közönséges este volt, mint a legtöbbször. A juhok is nyugodtak voltak, ahogy szoktak. Ezek, ha látnak minket, teljesen ránk bízzák magukat. Különben mindentől félnek, megrémülnek, elfutnak, bajba kerülnek, de ha ott vagyunk, ha hallják a hangunkat, akkor ránk figyelnek, és olyan őszinte bizalommal néznek ránk, hogy szinte szégyelli magát az ember. Mert persze igyekszem én megvédeni őket, meg a társaim is, de azért jöhet olyan, ami minket is leterít. Főleg, hogy eljárt fölöttem az idő, nem vagyok már fiatal. Meg az étel se sok. Az ember emlékszik gyerekkorából a friss kenyér ízére, de itt nekünk az nem nagyon kerül. Sokszor el is feledkezik rólunk a gazda, olyankor bogyókat eszünk, meg amit lelünk.

Mindegy, az ember vállalta. Ez is egy élet. Eltelik, mint a másé. Gazdag, szegény ugyanoda kerül, megmondta bölcs Salamon. Azt hiszem, ő mondta, én régen nem voltam már tanításon. Mi itt az ég alatt élünk, a jószág mindennap éhes, nem lehet magára hagyni nyugalom napján sem. Nem olyan a mi munkánk, hogy itt hagyhatod, és mehetsz utadra, megvár. Szétszalad, elpusztul a nyáj, ha nem őrizzük. Nem is vinne rá a lélek, hogy itt hagyjam őket. Mellettük vagyunk, míg élünk.

Asszony, gyerek ezt nem viselné el. Aki idejön, tudja, hogy ez a végállomás. Ha fiatalabb érkezik, eleinte rémült a szeme, bántja a szag meg a végtelenség. Meg hogy minden nap olyan, mint a másik. Aztán megszokja. Jó, hogy legalább nincs teljesen egyedül az ember. Itt vagyunk egymásnak. Keveset beszélünk, nincs is nagyon miről. Ahonnan jöttünk, ott már halottnak számítanak bennünket. Nem tartjuk az ünnepeket, nem tisztálkodunk a törvény szerint, kivetettek vagyunk. De ezt is el kell végezni valakinek.

A jószág meg hálás. Néz ránk bizalommal. Az elmondhatatlanul összeszorítja az ember szívét. Mikor fial egy anyajuh, és tőled várja, hogy segítsd. És ha nem sikerül, akkor nem érti, hogy ez most hogyan volt lehetséges, mert mindenre képesnek tartja az embert. És a kisbárányok, amikor botladozva igyekeznek az anyjuk mellett a legelőre, aztán csak összeakad a lábuk, az ember meg a vállára veszi őket. Úgy elengedik magukat, mintha az Örökkévaló tenyerében feküdnének. Hát ez is olyan mélységesen jó érzés, hogy ki se lehet mondani. Ez ad erőt az embernek.

Nekem már nem is hiányzott semmi. Vagy inkább azt mondom, hozzászoktam, hogy hiányzik. Mert azért az hiányzik az embernek, amiben felnőtt. Hogy volt ünnep, család és remény. Legalább az Istenben, mert másban nemigen lehet reménykedni. Hogy ő valahogy mégis… figyel, készített valamikorra valami… tudom is én… valami jót. Azt mondják, szabadítást. Én nem tudom megérteni ezeket a dolgokat. Amire vágyik az ember, azt lehet, hogy senki nem tudja megfogalmazni se, csak az Örökkévaló érti, aki a szívekbe lát.

Szóval, éltünk mi itt kinn. Csendesen, ahogy lehet. Tettük a dolgunkat. Csak ritkán sóhajt fel az ember az égre. Inkább a földet nézi, nehogy valami mérgező füvet találjon a juh, arra nagyon oda kell figyelni, meg a vadállatokra. Hallgatni, hogy nem moccan-e a bokor. De akkor, azon az éjszakán úgy robbant be a világosság a sötétbe, azt se tudtuk, mire gondoljunk. Nem is gondoltunk mi semmire, csak rettegés fogott el, borzalmas félelem. Hogy most meghalunk. Hogy lecsap az égből az Isten miránk. Mert lenne rá oka bőven. Mondják is, néha érezzük is, sejtjük.

De nem lecsapott, hanem kinyitott egy ablakot, amin át kiáradt ide ránk ez a fény. És tudom, a mező illatában is valahogy több volt az az életszag, ami esők után van, vagy ha az ember széttipor valami gyógyító füvet, az nedvedzik így. A hang pedig… hatalmas volt és felemelő. Azt mondta: „Ne féljetek!” Ez nagyon kellett, mert tényleg féltünk. És azt is mondta, hogy „hirdetek nektek olyan nagy örömöt, ami az egész népnek nagy öröme lesz”. És éreztük is, hogy betölt bennünket ez az öröm. Szólt egy óriási, mindent betöltő dallam is, de akkor már nem féltünk. Valahogy mégsem sikerült mozdulni: dermedten hallgattuk, folyt a könnyünk tőle. Férfiember nem sír, mi se akartunk, csak úgy jött.

De nem rólunk szólt ez, hanem róla, akit az Isten küldött. Mi csak a tanúi voltunk. Mert persze elmentünk megnézni azt a jászolban fekvő, bepólyált kisgyermeket. Úgy indultunk el, mint az álmodók. Tudtuk, nem is kellett beszélni róla, hogy itt most biztonságban van a nyáj, ezen az éjszakán talán még a farkas és az oroszlán is táncra perdül ahelyett, hogy ölne. Ugrált a szívünk, nem lehet azt elmondani.

Egy kis idő kellett, míg a szemünkből kiment a káprázás, de indultunk. A szövétnek fénye se kellett, csodálkoztunk is, mert különben nem volt telihold. Csak egy nagy csillag volt, Isten tudja, hogy nem vettük addig észre. Akkor az adott elég világosságot, hogy ne botoljon el, aki oda akar menni az istállóhoz. Mert ugye jászolban volt a kicsi, éppen úgy, ahogy az angyal megmondta. Nem volt nekik szállásuk, a szülőknek, már úgy értem. Ott jött a világra, ahol mi nap mint nap megfordulunk. A mezőnek a Betlehem felőli csücskében. Ki hitte volna! Hej, az ember szeme még ma is megpárásodik tőle. Hogy itt, mimellettünk érkezett a földre az Isten áldottja!

Én már öreg vagyok, nem fogom megérni, amikorra megnő. Tudom mégis, hogy elhozta a szabadítást. Jól el van ez rejtve. Nem látszott azon a gyermeken semmi különös. Az apja és az anyja is csodálkoztak, összenéztek, amikor mondtuk, mi történt. De valamit sejtettek mégis, nem ellenkeztek, hogy meg akartuk nézni a dedecskét. Minket nem eresztenek be magukhoz az emberek, ezek meg örömmel fogadtak. Néztek egymásra. Fáradtak voltak, de boldogok. Mi meg előbb csak néztük meghatottan, aztán csak belekezdett egy énekbe egyikünk. Nem is olyan lassú, altatószerűbe, hanem, hát, majdnem táncra is perdültünk, na. A szívünk csordultig tele volt. Nem tudom, meddig danoltunk. Nem volt ott idő akkor, azt hiszem.

Soha többet nem láttuk őket. Nekünk dolgunk volt, ők talán tovább kerestek szállást másnap, vagy valaki rájuk talált, más helyre vitte őket. Kérdezték később a fiatalok, honnan tudom, hogy nem csak álmodtuk. Nevettek, hitetlenkedtek, de engem nem érdekelt. Ennyien nem álmodhattuk ugyanazt. Meg hát tudom én, amit tudok. Nem szoktam én képzelődni.

És ha mindez nem volna elég bizonyítéknak, az sem érdekel. A lelkemben remény ébredt azon az estén. Olyan lettem, mint a bárány, aki elveszett, de már látja az ő hatalmas, erős gazdáját közeledni. Tudja, hogy a pásztora meg fogja őt menteni, nem hagyja ott, vállára veszi, és hazaviszi. Olyan biztos ez, aminél nincs semmi bizonyosabb. Ez a szabadítás: hogy még kicsi az a gyermek, de már teszi a dolgát. Megfogant a remény csírája a szívemben, és ez már nem múlik el, amíg csak élek.

Nem tudom, mit készített el az Isten a számomra, meddig járok még itt a föld porán, de már tudom, hogy törődik velem az Örökkévaló, és a hála ott ugrándozik a lelkemben. Tudom, hogy sosem hagy el többet, ez megmarad örökre. 

Címkék: Füller Tímea -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!