Nemeskürty István volt akkor a televízió elnöke. Laci akkor az Evangélikus Életnél dolgozott, és Harmati Béla őt bízta meg az evangélikus adások szerkesztésével. Olyan útra lépett, amelyen előtte egyházunkból senki sem járt. Más egyházak képviselői is csak tétova léptekre voltak képesek, hiszen az elmúlt rendszerben nem készülhettek tévében vallási műsorok, sőt az újságírók jó része – tisztelet a kivételnek – erős ideológiai képzést kapott.

A fenti idézet nemcsak Nagy Lászlóról árul el sokat – leginkább a kultúra és általában az értékek melletti elkötelezettségét –, hanem kettőnk kapcsolatáról. Őszinte leszek: barátságunkkal is összefügg, hogy az első műsorban velem is forgatott, sőt, az adás legelején én köszönthettem a nézőket. Meghatározóak voltak a közös teológiai évek, valamint az is, hogy akkor a kőbányai gyülekezetben is vállalt szolgálatot. De nem rólam, hanem Laciról van szó. Stílusát, habitusát jól jellemzi a „Luther zoknijára” történő utalás, ami egyrészt az ő fanyar humorának a jele, másrészt annak lecsapódása, hogy a médiában dolgozónak szembesülnie kell a nem mindig jóindulatú kritikával is.

Azóta eltelt harmincegy esztendő. Laci megszakítás nélkül szerkesztette az evangélikus műsorokat. Mackós stílusa, dörmögő hangja szinte védjegyévé lett. Televíziós elnökök és vallási főszerkesztők cserélődtek, de ő a helyén maradt. Egy évig az akkori Duna Tv-ben is szerkesztett műsorokat, aztán rádiós feladatokat is kapott. Sokszáz műsort készített, kiemelkedő igényességgel. Az említett kritikus közeg olykor kultúrprotestantizmussal vádolta, pedig – tanúsíthatom – Laci mindig nyitott volt a legkülönbözőbb lelkiségi irányzatok bemutatására, megszólaltatására. Kétségtelen, hogy olykor biztosra akart menni, és tudta, hogy egy egyháztörténeti személyiség vagy kiváló költő nem okozhat neki meglepetést, nem fogja felborítani a koncepciót. Magazinműsorok (Örömhír, Útmutató, Mai hitvallások stb.), élő rádiós és televíziós istentiszteletek, gyermekműsorok, hajnali gondolatok, napi imák – szinte felsorolni sem lehet a sok műfajt, amiben egyaránt otthon kellett lennie. Közben egyházunk minden egyes lelkészének és sok-sok munkatársának személyes ismerőse, a stábban vele együtt dolgozók jó barátja. Ezt így talán nem mondta ki, de érzelmileg azokhoz a műsorokhoz kötődött leginkább, amelyeknek rendezője felesége, Nemes-Takách Ágnes volt. 

Számos személyes emléket őrzök közös munkánkról. Persze ő maga is gondoskodott arról, hogy azokat ne felejtsem el: egy-egy forgatás előtt szívesen felidézte azokat. (Többnyire persze közvetlenül interjúk felvétele előtt kezdett ezekkel vagy éppen hajdani Videoton-meccsek felidézésével szórakoztatni, amikor pedig inkább saját mondandómra szerettem volna koncentrálni…) Szóval emlékszem arra, ahogy késő este trabantoztunk ki Ősagárdra, hogy Győri Jánossal, egyházi médiánk már akkor nagy tekintélynek örvendő alakjával egyeztessünk valamit. Vagy ahogy Siófokon Józsa Márton templomépítő lelkész megdolgoztatta a stábot: a szentelés előtti napon nekik kellett a feltámadott Krisztus hatalmas és súlyos szobrát becipelni a templomba, csak aztán kezdődhetett a forgatás. Amikor a balatonszárszói ifjúsági konferenciáról készített anyagot, akkor a forgatást követően felment Pestre vágni, majd az elkészült műsort kedves gesztusként visszavitte Szárszóra VHS-kazettán, hogy a résztvevők meg tudják nézni. Arra is emlékszem, hogy olyan lacisan morgolódott, amikor a fiatalokat arra kértem, hogy mondják el véleményüket a filmről, sőt akár osztályozzák is azt le. Ám utóbb annál boldogabb volt, hogy míg a forgatást – nyilván az alkalmat felborító jellegénél fogva – a többség hármasra értékelte, addig az elkészült produkció ötöst kapott…

A március 21-én sugárzott Evangélikus Magazinban köszönt el a nézőktől a nyugdíjba vonuló Nagy László. Örültem annak, hogy a visszatekintés mellett új anyagot is készített, bemutatja a kelenföldi lelkészek által írt Jóbbal a karanténban című kötetet. Jó volt az ő válogatásában felidézni néhány szívéhez nyilván közel álló műsort, így például Peskó György orgonaművész személyes vallomását. Természetesen volt a műsorban egyháztörténet (emlékezés az 500 évvel ezelőtti wormsi birodalmi gyűlésre), valamint kultúra, elsősorban Reményik verseinek megszólaltatása Kubik Anna, Papp János és Jancsó Adrienn tolmácsolásában.

A legjobban azonban annak örültem, hogy szerkesztőként beválogatta ebbe az utolsó adásba azt a nagyon személyes és rendkívül mély bibliai eszmefuttatását, amelyet a küzdő és megfáradó Illésről írt. Éreztem benne az ő személyes küzdelmeinek, fájdalmának és reményeinek megfogalmazását. „Kelj fel, és egyél, mert erőd fölött való út áll előtted” (1Kir 19,7). 

Amikor Nagy László 31 éve a televíziós és rádiós szerkesztés útjára lépett, akkor aligha tudta, mi vár rá. Talán erején felüli vállalásnak tartotta, de tette a dolgát rendületlenül. Az utat becsülettel végig járta. Szemérmessége nem engedte meg, hogy a nagyon is emberi Illésre való utaláson túl személyes legyen. De ez már elég. Utolsó mondataival hálát adott Isten megtartó kegyelméért, és példamutató módon áldást kért a jövőre. 

Írásom elején utaltam barátságunkra. A végén sem szeretnék hivatalos egyházi köszöntést mondani, hanem azt kérem Lacitól, hogy immár jó szívvel térjen vissza a médiának egy másik formájához, amihez ugyancsak nagyon ért: írjon és írjon. Jó esszéket, könyvrecenziókat, áhítatokat, de akár visszaemlékezést is, felidézve e 31 év megannyi nagyszerű élményét.

A szerző a Magyarországi Evangélikus Egyház elnök-püspöke, médiáért felelős püspök.