Bán Éva hatéves volt, amikor 1944 májusában az édesanyja elvitte a Sztehlo Gábor által szervezett Bérc utcai otthonba, itt vészelte át a háborút. Sokáig nem tudta azonban, hogy megmenekülése Sztehlo Gáborhoz köthető, csak a Jó Pásztor misszióra emlékezett. Közeli hozzátartozói közül csak a nagynénje tért vissza a mauthauseni koncentrációs táborból, ő nevelte fel. Szülei, nagymamája és a deportáláskor a lakásban hagyott, két és fél éves unokahúga nem élték túl a második világháborút. A feldolgozás folyamatában elsősorban azzal foglalkozik: mi, hogyan vezethetett odáig, hogy mindez bekövetkezzen? A Sztehlo Gáborhoz hasonló embermentőket nagyra tartja, szerinte az ő példájuk elénk is tükröt tart: mi vajon mit tettünk volna hasonló helyzetben?

1938-ban született Budapesten. A háború előtti időről, a szüleiről, a bujkálásról és a megmenekülésről foszlányosak az emlékei, és nehezen tudja megkülönböztetni az utólag gyűjtött információk alapján rekonstruált képet attól, amit kisgyerekként megélt. Alapos és kitartó kutatómunkája, valamint meglévő emlékei alapján mégis részletes és megrendítő történetet tár elénk.

Gyerekkori emlékek

Szülei mindketten zsidó származásúak voltak, és – mint mondja – egymástól teljesen különböző családi háttérből jöttek. Ezt azért tartja fontosnak kiemelni, hogy egyértelműsítse: a „zsidóság” korántsem volt egységes, ahogyan ma sem az. „Apám egy nem különösebben művelt, kispolgár kereskedőcsaládból, anyám pedig egy jellegzetes asszimiláns zsidó családból származott. Teljesen beépültek a magyar társadalomba, annak akár az arisztokrata részébe is. Nagyapám híres gazdálkodó volt Zalában – birtokkal, halastóval, kastéllyal –, de tönkrement. Azt nem tudom, hogy ebben mekkora szerepe volt a ’30-as évek gazdasági válságának és mekkora az ő nagyzoló életmódjának. Nagyapám bátyja, Gonda Henrik egyike volt a nagyon kevés zsidó képviselőknek, és ő volt a Magyar Távirati Iroda első elnöke. Minden lexikonban az áll, hogy ő modernizálta a Magyar Távirati Irodát. A Nyugatot Osváth Ernő tőle vette meg. Ennek a Gonda Henriknek az volt a szerencséje, hogy nem élte meg a nyilasidőket. Mert ennek a rétegnek, akik teljesen asszimilálódtak, az teljes katasztrófa volt.” Bán Éva szülei 1937-ben házasodtak össze. „Anyám a születésem után otthon maradt, nem dolgozott. Apám pedig a nagyapámmal együtt egy fémkereskedést vezetett a Lipót-városban. Középszintű polgári életet éltünk. Emlékem nagyon kevés van, bár vannak bevillanó képek a gyerekkoromból. Szerető családi közegre emlékszem.

A cikk a továbbiakban itt folytatódik.