Weöres a más felekezetben élő apáca személyében is saját istenképét veszi észre: „Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére. Szemre nem volt rajta semmi figyelemre méltó, de lénye tündökölt: őt már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak. Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és számolni kezdett: »Egy, kettő, három... nyolc, kilenc«, aztán saját magára mutatott: »tíz«. Őneki már csak poggyász volt a saját teste is. Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.” (Találkozás egy teljes-emberrel – A teljesség felé című kötetben, 1945)

Éppen nyolcvan évvel ezelőtt, 1936-ban kapta meg Weöres Sándor a Baumgartendíjat, huszonhárom évesen, A kő és az ember című verseskötetének megjelenése után. (Ugyanebben az évben József Attila is számított a Baumgarten-évdíjra, de csak a kisebb összegű jutalmat kapta meg.)

A szovjet megszállás után hosszú évekig nem jelenhetett meg saját kötete, mű- fordításokból élt. Fáradhatatlan zsenije azonban örökké teremtette a verseket; ezek közül számos nem került be egyik kötetébe sem. Így az alább olvasható nyolc költemény sem, amely csak napi-, hetilapban, folyóiratban jelent meg, majd a költő születésének századik évfordulóján a Napút folyóirat hasábjain újra.  

E versében a határtalant és a parányok világát köti össze már az első sorokban: a dongó, amely az „alkony-űrből” érkezik a versbe, a végtelenből bontakozik ki, hogy kicsinységével is főszereplőjévé váljon figyelmünknek. A rovar táncát rajzolja szemünk elé, és felhívja figyelmünket: az apró jószág énekel! Új minőséget teremt az olvasói képzelet számára, a szárnyas élőlény mintha önmaga szimbólumává válna, a tündérek tánca, éneke is ott rajzik e jelenetben. Ráadásul a dongó zenéje „nő dagadva”, betölti a teret, a képzetek hullámzásának lehetünk tanúi: a végtelenből érkezett parány, amelynek zenéje ismét határtalanná nő, hogy azután puhán pihenni térjen, elhallgasson. Ekkor már a szemlélődő olvasó, a vers megszólítottja is szereplővé válik: a dongó zenéje szellőt sodor hajába, majd szobájában is helyet találhat a szárnyas muzsikus. Mindeközben rádöbbenünk, hogy emberi szemmel a poszméh világa mily különös, számára a virágok megannyi ágyként szolgálhatnak. Weöres e versében a téma szinte észrevehetetlenül jelentéktelen, mégis képes egyetlen sorral a világűrig tágítani, nem csupán a szem, de a fül számára is. A finom, érzékeny képek mögött sejtelmesen, baljóslatúan feltűnik a metafizikai létezés végtelensége, az elmúlás szelídsége is.

Weöres Sándor lírájában a szexualitás megjelenítése gyakran a játékosság és a moralitás, az erkölcsi parancsok közötti feszültség érzékeltetésével történik. Ebben a versében a féltékenység játszmáját láthatjuk a férfi kérdéseiben, a nő szemszögéből. A női szerepben megjelenő lírai elbeszélő a Psyché felvilágosodott költőnőjét juttatja eszünkbe, mintha a különleges műből kimaradt részletet olvasnánk (a Psyché 1972-ben, öt évvel korábban jelent meg). Az itt bemutatott, Lány mondja című versben nem derül ki, vajon a nő volt-e férfival korábban, vagy sem, mivel ez a részlet nem is fontos. Csupán a válaszadáson töpreng: melyik utat válassza, miközben a férfit mindkettővel megsebesíti. A nő itt felnőttebb, erősebb a szerelemtől dúlt férfinál, tisztában van azzal, hogy nem a nőt rontják meg, hanem fordítva. Majd néhány sor alatt istenasszonnyá növeszti a lányban rejtőző titkot a költő, nőiségében felmagasodik a szereplő. A zárásban nem hoz megoldást, a férfi kívül marad a nő lelkén és annak titkán, a „szív nem-oldható homálya” fedi el előle mindezt.

Weöres jellemzően a keresztény-morális világot is képes a hétköznapi helyzettől eltávolítva határtalanná növelni, az istenasszony, vagyis a nő titka a mitológiai istenek megszemélyesített világához hasonlóan önálló életre kel.

Ebben a versben Weöres mitologizál, saját ifjúságának mitikus kereteit teremti meg. A tíz égiháború, a természet fölborult rendje a meghatározó bevezető esemény, amely megmérgezi a földet. Ezek a szörnyű viharok túl közeliek, és a templomtorony s benne a harang is kicsi hozzá, hogy elűzze a pusztító erőt. A háború borzalmait érezzük felsejleni e képek mögött, amikor a hit ereje sem tudott megbirkózni a végtelen erőszakkal és rombolással. A világ rendje felborul, nyájak, csordák menekülnek, a gyermek kapaszkodik szeretteibe, a csillagok lehullanak az égből. Ám miközben bőg a magasság és a mélység, egyedül az édesanya kacag, aki maga is mitológiai alakká magasztosul: csillagot nyúz, mint tigriskölyköt. A vers iróniával tekint a felborult világra, nem a tragikum félelmével, hanem az örök erőkbe vetett hittel játszik a költői képekkel, hogy a végén meg- érkezzen a valós mitológiához, Harappa és Karkemish ókori városokhoz.

Nyolc Weöres-versben is annyi színt, annyi változatosságot köszönthetünk, ahány művet olvasunk. A Boszorkány-dal a hangzó játék tipikus példája, a fülnek szánt, mondókaként is skandálható költemény típusa. A ráolvasásokhoz hasonló szöveg kihagyásos, töredékes, nem egységes történet; az események csak sejthetők. A hajnal pillanatában megvalósuló mágia, a boszorkányosság néhány kelléke jelenik meg, valaki elszökik (a boszorkány vagy áldozata? – nem kapunk választ), végül a fülemüle háromszori – ismét a mágikus szám – elhallgatásával tudatosul, hogy felkelt a nap, de a dalos madár elhallgatása veszteség elszenvedését is sejteti.

Ebben a versben csupán néhány sorral is képes az idő határtalanságára és a változás hatalmára utalni a költő. A hold, e misztikus égitest mindenhonnan látható, és mindenhonnan egyforma katlanként őrzi titkát. A szemlélő számára máig szokatlan jelenléte az éjszakai égen, de állandó is, hiszen egyfolytában látható, ám mindig változó; fogy és újra megtelik. A hold végül személlyé válik, aki nem bír beletörődni a változó korba. Az örökös változásnak kitett égitest a mindenhol levésből az örökkévalóság jelképévé válik.

Mivel a kommunista hatalomátvétel után Weöresnek nem volt lehetősége a verseit megjelentetni, ezért évtizedekig műfordításból volt kénytelen élni. Amellett, hogy rendkívüli gyakorlatra tett szert más népek, idegen költők gondolatainak átültetésében, Weöres a már pályája elején alkalmazott szerepjátékok, helyzetgyakorlatok révén könnyedén tudott belehelyezkedni különféle lírai történetekbe, jelenetekbe is. A Kirgiz dallamokra című alkotás két része hasonló utat jár be: az élet öröme, a vitalitás ünneplése az idő múlásával szomorúságba vált. Az ifjú csikó fakó gebévé sorvad, a szerelmesek válni kényszerülnek, amikor eljön az éjfél. A versből árad a táj, a tágas vidék frissessége, a széles horizont szabadsága.

Igazi emlékkönyvbe írt vers ez a rövidke alkotás, a mester műveinek egyik kései darabja. A vers címe pontosítja a helyzetet, és mutat rá arra, hogy helyzetjátékról van szó: a biedermeier korszakban szokásos, hölgynek szánt bókolás három szóban. 

A hazai tájat az élet és jókedv hangoztatásával dicséri; a párásan tavaszodó ég most nem rejt sötét árnyakat, nem látunk ború- sodó horizontot. Ezt az életörömet őrizze a város – kéri a költő –, amíg a hó el nem olvad, és a tavasz meg nem érkezik teljes pompájában. E verseket olvasva Kabdebó Lóránt meglátását érezzük érvényesnek: „Weöres a jelen embere számára a metafizikus élményeket teszi érvényessé. […] Arra ébreszt rá, hogy minden emberi mozdulat a rítus része, másrészt ezáltal minden egyes ember minden egyes mozdulata metafizikus meghatározottságú. Önmagunk méltóságáért harcolunk, ha tetteink rangját önmagunkkal elismertetjük.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 35. számában jelent meg, 2016. szeptember 4-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.