Az alkalmat bevezető áhítatában az est házigazdája, Fabiny Tamás püspök Ézsaiás prófétát idézte: Vígasztaljátok, vígasztaljátok népemet, így szól Istenetek! Szóljatok Jeruzsálem szívéhez, és hirdessétek néki, hogy vége van nyomorúságának, hogy bűne megbocsáttatott; hiszen kétszeresen sújtotta őt az Úr keze minden bűneiért. (Ézs. 40, 1-2) A püspök úr arról beszélt, hogy 1956-ban a magyar nép azt hitte, hogy vége a kommunizmus okozta évtizedes nyomorúságnak. Isten jelet adott akkor, s csak utóbb derült ki, hogy a szabadság törékenynek bizonyul, további próbatételeket kell kiállni. De így is nyilvánvalóvá lett – mondta a püspök –, hogy november 4-e után már nem lehetett onnan folytatni az elnyomást, ahol október 23-a előtt abbamaradt.

Ezt követően a szabadegyetem hallgatósága megtekintett egy részletet Fabiny Tamás korábban készült riportfilmjéből, amely a Magyarországi Evangélikus Egyház szabadságharcban folytatott tevékenységéről szólt. A filmben felidézte 1956-hoz fűződő személyes emlékeit – mások mellett – Zászkaliczky Pál nyugalmazott lelkész és Fabiny Tibor egyháztörténész. A filmet korabeli híradófelvételek és Kinczler Gyula forradalom alatt készült és utána évtizedekig rejtegetett fényképei illusztrálták.

Soós Viktor, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának történésze előadásában felidézte a hazai keresztény egyházak forradalom alatt kifejtett tevékenységét. Bevezetőjében leszögezte: az egyházak a forradalom legvéresebb napjaiban is tették a dolgukat, törődtek az emberek lelkével, s minden erejükkel arra törekedtek, hogy ne a bosszúállás, az erőszak uralja az eseményeket, hanem a keresztényi jóakarat és a megbocsátás. Az egyházak ennek ellenére keservesen megszenvedték a forradalmat követő megtorlás időszakát – jelentette ki a történész.

Az állam és az egyházak közötti feszültség gyökerei 1945-re nyúlnak vissza, hiszen a megszálló szovjet csapatok távozása után a kommunista párt mindvégig magának követelte a hazai hitélet állami ellenőrzésének jogát. Ennek az volt az oka – mondta Soós Viktor –, hogy a kommunisták mindig is ideológiai ellenfelet láttak a társadalomba mélyen beágyazódott egyházakban, s minden eszközzel igyekeztek kiszorítani azokat a közéletből. Az 1950-es években sorra félreállították a történelmi egyházak karizmatikus vezetőit, így hallgatásra kényszerült – mások mellett – két evangélikus püspök, Ordass Lajos és Thuróczy Zoltán, de ugyanez a sors várt Mindszenty József hercegprímásra is. Ugyancsak az egyházak szétzilálását szolgálta a felekezeti iskolák, illetve az egyházi földbirtokok államosítása, valamint a szerzetesrendek feloszlatása.

Az 1951-ben megalakult Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) – titkosszolgálati munkatársak alkalmazásával – az állam és az egyházak közötti kapcsolat fenntartása, ápolása helyett a felekezeti vezetők lejáratását tekintette fő feladatának.

1956 nyarán, nyilvánvalóan érezve a változás szelét, az egyházak igyekeztek elfogadható alternatívát felmutatni a kommunisták szellemi elnyomásával szemben, majd október 23-át követően a szilenciumra ítélt keresztény vezetők sorra visszatértek az aktív szolgálatba. Nyilatkozataikkal, tevékenységükkel igyekeztek tompítani a kibontakozó erőszakot, arra intettek, hogy a keresztény közösségek a bosszúállás helyett megbocsátással forduljanak a kommunista hatalommal kollaboráló papok, lelkészek felé.

A forradalom alatt az ÁEH szervezete szétzilálódott, ám a visszarendeződés és a kezdődő megtorlás időszakában újra megerősödött és tette a dolgát. November 4-e után a korábban, a forradalom idején az aktív szolgálatba visszatért egyházi vezetőket újra félreállították, bebörtönözték. Még 1963 után is folytak egyházi személyek ellen olyan büntető eljárások, melyekben a vádat a terheltek mondvacsinált, ’56-os tevékenységére alapozva konstruálták, s akadt olyan eljárás, amely csak az 1970-es években zárult le.

A Kádár-korszakban az államhatalom változó eszközrendszerrel, de mindvégig ellenőrzése alatt tartotta az egyházakat, de soha nem tudta megtörni a keresztény közösségeket – jelentette ki Soós Viktor történész.