Félelem van bennem, mikor erre a válogatásra gondolok. Nem az esetleges rossz kritika miatt, vagy amiatt, hogy úgy érzem, ez most nem igazán sikerült túl jól. Félek, mert nem érzem 1956 fontosságát. Gyermekkoromtól kezdve minden évben találkozom a témával, legalábbis az iskolai ünnepségek köteleznek arra, hogy megemlékezzek október 23-áról, mégis inkább csak az élet egyik visszatérő, kiszámítható eseményének tekintem. Újabb munkaszüneti nap, esetleg egy hosszú hétvége. Az RTL vagy a TV2 lejátssza este a Szabadság, szerelmet, vagy az 56 csepp vért és véget is ér ez az emléknap. Talán a mindenkori miniszterelnök vagy köztársasági elnök említ valamit erről a napról, ami megzavarja az állóvizet.
Üres az én életemben 1956, és ez mélységesen elszomorít.
Nem akarom hibáztatni az iskolarendszert, amely tankönyvszerűen magoltatja be a fiatalokkal az eseményeket, hogy majd álmunkból felkeltve meséljünk a Sztálin szobor ledöntéséről. Nem akarom hibáztatni azokat a politikával foglalatoskodó közéleti személyiségeket sem, akik – sajnos olykor velünk együtt – a negyedévszázada elnyert szabadsággal visszaélnek és önző módon parádéznak az október 23-ai eseményeken. És nem akarom hibáztatni a magyarságot sem, mely régóta képtelen Magyarország történelmének dicsőséges eseményeinek őszintén örülni.