Klein Dávidnak az Annapurnával már a negyedik mászott „nyolcezrese” lett meg, és ezzel első magyarként a legveszélyesebbet teljesítette a Himalája 8000 méternél magasabb hegyei közül. A képződmény baleseti statisztikája beszédes: 171 megmászásra 53 haláleset jut. A hely hideg, szeles, omlás- és lavinaveszélyes, valamint technikás is. Klein Dávid pedig a hagyományos hegymászás híveként oxigénpalack és serpa nélkül, egyszemélyes expedícióval vágott neki áprilisban.

A hegy lábánál csatlakozott egy nemzetközi csapathoz, akikkel osztozott az alaptáboron. Mivel hisz a fokozatos megközelítésben, a másik 60, helikopterre szálló hegymászóval ellentétben, gyalogosan akarta elérni az alaptábort. A kétnaposra tervezett túra nem úgy sült el, ahogyan azt tervezte: hat napig tartott az út, és végül mégis csak helikopterrel kellett a többiek után mennie. Mint elmondta, az volt a legbosszantóbb, hogy amikor visszafordult – mint az később kiderült –, már csak egy domb választotta el a tábortól. A ráhangolódás viszont sikerült.

Miután megérkezett, elkezdődött a felkészítés szakasza. A csapat nagy részénél nehezebb dolga volt, hiszen mindössze négyen voltak, akik oxigénpalack nélkül akartak feljutni a csúcsra. Szerencséje volt, mert összebarátkozott egy szintén palack nélkül mászó német fiúval, Josttal, akivel összehangolták programjukat.

A szervezetét fokozatosan kellett hozzászoktatnia az oxigénhiányhoz. Minden alkalommal addig mászott, amíg azt nem érezte, hogy elérte a tűrőképessége határát, aztán visszatért az alaptáborba és kipihente magát. Négylépcsős táborláncot épített ki, minden alkalommal feljebb tolta a magassági határt. Így provokálta szervezetét, hogy több vörös vértestet termeljen, alkalmazkodjon az oxigénben szegény környezethez. Mint elmondta, a probléma az, hogy ettől sűrűbb lesz a vér, romlik a keringés. Ugyanakkor a levegő parciális nyomásának csökkenése – ami az alaptáborban a tengerszintinek a fele, a csúcson pedig kevesebb, mint harmada – ödémásodáshoz vezet. Az agy, illetve a tüdő esetében a vizesedés akár végzetes is lehet.

A szervezetet érő terhelés mellett ott volt a balesetveszély is. Még itthon alapos baleseti adatelemzést végzett. Két fő szabályosságra lett figyelmes. Az egyik, hogy az esetek nagy többsége a hegy egy adott szakaszán következett be, a másik, hogy többségük 8 és 10 óra között történt. Rájött, hogy az érintett szakasz felett levő jégfalat 7.30-tól süti meg a nap, amely ettől hajlamos megindulni.

Ezt figyelembe véve tervezte meg az útját. Még így is tartogatott a hegy bőségesen nehézségeket. Egyszer közvetlenül mellettük zúgott el egy lavina, egyszer beszakadt egy hasadékba, és a sort lehetne folytatni. A mélypont egy tíznapos időszak volt, amikor megállás nélkül havazott: nem tudtak mit csinálni, kezdtek kifogyni a készletekből. Sokan lemorzsolódtak. Végül aztán megérkezett egy kedvező időjárási ablak, így nekiindulhattak a csúcstámadásnak. Előző éjszakájukat már 7000 méter fölött töltötték, hogy kevesebbet kelljen másnap menniük. A csúcstámadást este 7 és 8 óra között kezdték el. Az első pár óra iszonyatosan nehéz volt, erős szelet kaptak és borzasztóan hideg volt. Ehhez hozzátartozik, hogy ebben a magasságban az elégtelen keringés miatt jobban fázik az ember és könnyebben fagynak el a végtagok. Jost egy ponton meg akart fordulni, de aztán végül továbbmentek. Nem sokkal később harmadiknak csatlakozott hozzájuk egy olasz mászó, Márió is, akinek a serpája – ahogy Klein Dávid humorosan fogalmazott – oxigénpalackot használt, ami annyira „megtolta”, hogy egyszerűen felment. A csúcs alatt találtak rá, itt találkoztak a palackkal mászók már lefelé tartó csoportjával is. Jost alaptábori sakkpartnerével, az izraeli Nadával még gyorsan lejátszotta a világ legmagasabban lebonyolított sakkmérkőzését, egy párperces játszmát egy okostelefonon.

A magyar hegymászó beszámolója szerint a 8091 méteres csúcs elérése nem volt katartikus élmény, volt miért aggódni, hiszen megcsúsztak az idővel, a szél elfújta a nyomaikat, nem volt biztos, hogy visszatalálnak. Vitt ugyan magával egy magyar zászlót, de végül nem készült vele csúcsfotó, mert ahhoz, hogy elővegye, le kellett volna vennie a külső kesztyűjét és az az egyik ujjába is kerülhetett volna. Máriónak egy ujjperce bánta a zászlós fényképet. A visszaút a várakozásainak megfelelően iszonyatosan nehéz volt, fogalmuk sem volt merre kell menniük. Végül csak sikerült visszatalálniuk a legfelső táborhoz, ahol több oxigénhez jutva, túlélve a hátuk mögött levő szakaszt, már ő is tudott örülni.
Persze a siker után nem sokáig ült egy helyben, hiszen még vannak magyarok által meg nem mászott „nyolcezresek”. A következő projektekhez jó mászó társat is talált Suhajda Szilárd személyében.

Villáminterjú