De más miatt is szeretek egyházi iskolában tanítani! Vannak pillanatok, amikor kifejezetten jól jön pedagógiailag, hogy kereszt lóg a falon a fejem felett.

Mint a rendszerváltozás előtt iskolába járt, evangélikus angoltanár belépek tehát a negyedszázaddal ezelőtti történelmi múlttól – még – nem annyira izgalomba jövő, erősen álmos, magukban a táskájukban lapuló szendvicseket számolgató nyolcadikosok közé egy átlagos csütörtök reggel, nyolc óra plusz-mínusz néhány perckor.

A nyolcadikosok, mint általában a diákok, szeretik a kialakult rendszereket, szokásokat, szeretik, ha beáll egy ritmus, amelyhez aztán viszonyíthatják magukat. Amelyről eldönthetik, hogy tetszik-e nekik, vagy sem. De valami mindenképp kell, ami strukturálja az iskola falain belül eltöltött sok-sok mindennapjukat.

Az egyik ilyen rendszer, hogy az első órát imádsággal kezdjük. Ez persze nem olyan könnyű, mint gondolnánk, hiszen a nyolcadikosok, főleg a fúk, gyakran esnek be éhesen az első órára, és a kialakult áhítatos csendben nehéz nem a szendvicsre gondolni; aztán majd mindjárt megkérdezi valaki, hogy megeheti-e, és nagyon reméli, hogy a tanárnő megengedi, amilyen könnyen rávehető ilyesmire.

És a tanárnőnek sem olyan könnyű a gondolatait az imádságra szegezni és nem arra gondolni, hogy a növekedésben lévő fúk majd mindjárt utána könyörgő tekintettel fognak esedezni azért, hogy megehessék a szendvicsüket. És arra is nehéz nem gondolni, hogy sokkal kellemesebb órát lehet tartani nem éhes nyolcadikosoknak, mint éhes nyolcadikosoknak, főleg a fúknak. Aztán amikor meghall egy-két gyomorkorgást a lehajtott fejű, összekulcsolt kezű, nehezen stabilizálódó csöndben, már tényleg nagy kihívás az Úristenre koncentrálni.

Végül azért általában sikerül, és egészen odafigyelve elmondjuk együtt azt az angol nyelvű, néhány mondatos imádságot, amelyet még az egyik első csoportommal írtunk meg. Annak idején összeszedtük azt a néhány legszükségesebbet, amivel feltétlenül jó elkezdeni egy iskolai napot. Belépek tehát a tanterembe reggel, még szeptemberben, a csapat még új, és szokás szerint hangzik az imádság: „Dear God”... Szól a köszönet, kérés, barátokért, családért, iskoláért, és végül elhangzik: „Bless our enemies too. Amen.”

És lendül is egy kéz: „Tanárnő, mi az a »bless«, és mi az, hogy »enemies«?” Az imádságot sikerült lekerekíteni, majd tisztázni, hogy „áldd meg” és „ellenségeinket”. „Mármint átkozd meg, ugye ezt akarta a tanárnő mondani? Az ellenségeinket megátkozni szoktuk, nem áldást kérni rájuk.”

Ezért szeretek hát egyházi iskolában tanítani. Hogy egy nyolcadikos fú éppen az én angolórámon találkozzon azzal a számára egészen szokatlan gondolattal, hogy akár úgy is lehet élni, hogy megpróbáljuk nem csak a barátainkat szeretni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 41. számában jelent meg, 2016. október 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.