Az este házigazdájaként Fabiny Tamás püspök előbb Luther Márton – egyházunk tulajdonában lévő – egyik végrendeletéről beszélt. Elmondta, hogy ez az 1542 vízkeresztjén írt testamentum a sokat betegeskedő reformátor anyagi javainak elosztásáról rendelkezik, ám ennél a püspök sokkal fontosabbnak tartja Luther szellemi örökségét, amelyet bevezetőjében négy dátum köré csoportosított.

Mindenekelőtt 1517. október 31-ét említette, azt a napot, amikor Luther Márton kiszögezte 95 tételét a wittenbergi vártemplom kapujára. A püspök szó szerint idézte a tételeket a 42.-től a 45.-ig, és ezekből azt a máig eleven és napjainkban is maradéktalanul érvényes tanulságot vonta le, hogy a vallásosság és az irgalmasság közül az utóbbinak a következetes gyakorlása a fontosabb.

Ezt követően a reformátor 1522 márciusában Wittenbergben elhangzott, a helyben kitört zavargások lecsendesítését szolgáló prédikációiból idézett. Ezek az igehirdetések azt üzenik a mai embernek, hogy szeretteinkkel és ellenségeinkkel együtt kell a mennybe jutnunk. Hasonlóan fontosnak és máig hatónak nevezte Fabiny Tamás a reformátor 1546. február 15-én elmondott utolsó igehirdetését, majd azokat a két nappal később, közvetlenül halála előtt rögzített gondolatait, amelyek azt üzenik, hogy tehetünk, gyűjthetünk bármit, akkor is koldusok vagyunk. Ezek a gondolatok máig hatóan, elevenen és irányt mutatóan közvetítik Luther Márton szellemi örökségét, amely mindannyiunknak eligazodást adhat a hétköznapokban – zárta bevezető gondolatait Fabiny Tamás.

Lényegesen prózaibb, bár nem kevésbé érdekes témába csapott bele ezután Csepregi Zoltán. Azzal kezdte, hogy a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulója alkalmat adhat arra is, hogy ne csak az elmúlt évszázadokban méltán piedesztálra állított Luthert lássuk, hanem rátekintsünk – úgymond – szemmagasságból magára az emberre is. A professzor kijelentette: őszintén hisz abban, hogy szerethetőbb lesz az egyházalapító, ha képesek vagyunk így is látni őt.

Gondolatait Luther életének három nagy fordulópontja köré csoportosította: az első az 1521-es wormsi birodalmi gyűlés; a második az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlés; a harmadik pedig a schmalkaldeni szövetség 1537-es gyűlése.

A már megromlott egészségű Luther Márton szekéren utazott a számára sorsfordító wormsi gyűlésre, ahol az egyház szükséges megreformálására vonatkozó nézeteiből semmit sem vont vissza. Ezt követően a szász választófejedelem, Bölcs Frigyes katonái – egy megrendezett emberrablás révén – titokban Wartburg várába menekítették a reformátort. Az ezt követő időszakban tehát lényegében illegalitásban élt, el volt vágva a külvilágtól, amit igen nehezen viselt. Más megoldás nem lévén, Luther levelek útján tartotta a kapcsolatot munkatársaival, s ezek a bepillantást engednek az utókor kutatóinak a reformátor akkori hétköznapjaiba, gondolataiba – mondta Csepregi Zoltán.

Az első wartburgi hónap levelei szinte kizárólag Luther egészségi állapotát és az ebből fakadó gyötrelmeit taglalják. Leveleiben gazdagon színezett, biblikus képekkel illusztrálta a krónikus székrekedésből és a kínzó aranyérbetegségből fakadó mindennapi gyötrelmeit. „Itt állok, másként nem tehetek” – hangzottak a reformátor legendás szavai a birodalmi gyűlésen. A professzor szerint, ismerve Luther leveleit, az utókor értékelésében többnyire heroikus, szellemi harcosként feltűnő reformátorban megláthatjuk az enyhülésért fohászkodó, törékenységének tudatában lévő, szenvedő testvérünket is.

1530-ban Augsburgban ugyancsak – a reformáció folyamata szempontjából – sorsfordító birodalmi gyűlés zajlott, hiszen a reformátor tanítványai, munkatársai itt terjesztették elő a hit megújításának alapvető dogmáit rendszerező Ágostai hitvallást. Luthert 1521-ben birodalmi átokkal sújtották, így nem vehetett részt az eseményen, ehelyett a számára még biztonságos Coburg városából igyekezett követni az Augsburgban zajló eseményeket. Érthetően nehezen viselte, hogy helyette Philipp Melanchthon, Justus Jonas és Georg Spalatin áll helyt a birodalmi gyűlésen, ráadásul a nyitányt követő három hétben egyetlen levelet sem kapott Augsburgból. Tegyük hozzá: az akkori viszonyok között egy-egy levél legalább egy hét alatt jutott el egyik városból a másikba.

A sorsfordító eseményekből kiszorított Luther szenvedett, szédülés, fülzúgás gyötörte, rémálmokkal viaskodott, és persze ekkoriban is kínozták a szinte az egész életét végigkísérő emésztési problémái. Mindehhez még társult az is, hogy Coburg (a németek szerint) éppen a szőlőtermesztés északi határán fekszik, így – ellentétben Wittenberggel – itt nem sört, hanem vizezett bort fogyasztottak akkoriban. Ez pedig igen-igen megviselte, hétköznapi (az akkoriban ajánlott, átlagosan két liter sör/nap) ritmusából kizökkentette a reformátort. (Engedtessék meg itt egy maliciózus megjegyzés: ma már aligha ítélhetjük meg reálisan az akkoriban az északi szélességnek ezen a fokán készült borok minőségét, de a mai német borok élvezhetőségének ismeretében nagyon is megérthetjük Luther kínjait. Vagyis inkább a sör…)

A kényszerű coburgi tartózkodás annyira megviselte Luthert, hogy utóbb inkább mégis visszatért Wittenbergbe, annak ellenére, hogy ott korábban „prédikációs sztrájkba” lépett. Ennek oka az volt, hogy a vele együtt szolgáló Johannes Bugenhagent Hamburgba hívták vendégprédikátornak, Luther pedig kénytelen volt maga ellátni az össze lelkészi feladatot, ami – tekintettel roskatag egészségi állapotára – rendkívül megterhelte.

Végezetül pedig Csepregi Zoltán beszélt azokról a testi gyötrelmekről, melyek a schmalkaldeni szövetség 1537-es gyűlésének idején szorongatták Luthert. Ekkoriban – a többi nyavalya mellett – még vesekövek is keserítették mindennapjait. Elképzelhetjük, miféle kínokat állhatott ki, ugyanis egyik levelében arról számolt be feleségének, Bora Katalinnak, hogy már kilencedik napja nincs vizelete. (Akik küszködtek már hasonló problémával, állítják, hogy a kövek okozta vesegörcshöz hasonló kínt aligha állhat ki az ember.) Az orvosok ekkor már lemondtak róla, azt tanácsolták, sürgősen induljon haza, hogy legalább otthon haljon meg. A kor kezdetleges terápiás technikájával egy állandóan nyitott sebet ejtettek Luther lábán, hogy ott távozzon szervezetéből a felesleges folyadék. A reformátor szekérrel utazott hazafelé, s egy éjjel – alighanem a rázkódás következtében is – végre eltávoztak testéből a vesekövek.

Csepregi Zoltán szerint Luther Márton ezen az éjszakán írta meg élete egyik legszebb, legőszintébb és legemberibb hangvételű levelét. Ebben részletesen, a távozott folyadék elképesztő mennyiségét is ismertetve számolt be kínjainak enyhüléséről Melanchthonnak. Testi szenvedéseinek enyhülését ahhoz hasonlította, mint amikor Jákóbnak Lúz városa közelében megjelent a kegyelmes Isten, és megígérte neki azt a földet, ahol állt. A helyet, ahol az Úr jelenlétét Jákób ténylegesen megtapasztalta, elnevezte Bételnek. Luther ehhez a meghatározó élményhez hasonlította megkönnyebbülését, azt látva, hogy a valóságos, jelen lévő Isten szabadította meg őt pokoli kínjaitól. Levelének végére – ceterum censeo – ekkor sem mulasztotta el odatűzni, hogy most végre hazatérhet, és újra odavághat a római fenevadnak – vagyis a pápának.

A Csepregi Zoltán előadását követően kialakult, a szabadegyetemen szokásos beszélgetésben Fabiny Tamás felhívta a figyelmet arra, hogy Isten – a Biblia tanúsága szerint – előszeretettel választott ki igéje terjesztőinek súlyos testi bajoktól sújtott embereket. Elég itt a Jeremiás prófétát gyötrő betegségekre, a Pál apostolt kínzó nyavalyákra, a gyötrő, migrénes fejfájásra vagy éppen az epileptikus rohamokra gondolni – tette hozzá a püspök.

Ehhez a hallgatóságban helyet foglaló Balicza Iván, a budavári gyülekezet nyugdíjas lelkésze annyit fűzött hozzá, hogy Luther Márton egész életét az Istenhez való viszonyának keretében értelmezte, élte – egyaránt érvényes ez a folyadék ürítésének problémáira, illetve a szinte késhegyig menő hitvitákra. Ez az a viszony Istennel, amelyre ma is mindannyiunknak törekednünk kellene – tette hozzá Balicza Iván.