A fiú a vasútállomásról

A fiút a vasútállomáson találtuk. November volt és csípős hideg, oda húzódott be melegedni. A csöpp, piszkos helyiség nem sok oltalmat nyújthatott neki. Se kályha, se ablak nem volt rajta. Csak egy kis kuckó, talán kétszer két méter az egész, az alja beton. Ott gubbasztott a fiú. Észre se vettük volna, ha ki nem jön, úgy összekucorodott.

Már alkonyodott, és vártuk, hogy jöjjön a vonat, amelyikkel útnak indítjuk a lánykánkat – hatalmas hátizsákjával – az iskolába. Búcsúzkodtunk, még kicsit beszélgettünk, amikor nyílt az ajtó. Ott állt összetört arccal, zokniban.

– Megszöktem – mondta. – Fázom, és éhes vagyok. Hamarosan megtalál valaki, és visszavisznek az otthonba. Addig nem tudnának segíteni?

Tanácstalanul néztünk rá meg egymásra. Se férficipő, se kötszer, se kabát nem volt nálunk ott a falutól jó messze fekvő vasútállomáson. Talán ételt adhatunk, gondoltuk. De ahogy a hátizsákot bontogatni kezdtük, leintett bennünket.

– Nem – mondta. – Nem kell étel, se pénz. Csak telefonálni kellene az otthonba, hogy megtaláljanak végre. Azt hittem, ilyenkorra a rendőrség elkap. Mindig így szokott lenni. Megpofoznak, és az autóban hátul meleg van, ott fekszek összekötött kézzel, és akkor visszavisznek. Az otthonban megbüntetnek, aztán megy tovább minden. De most nem találtak meg. Kiugrottam a vonatból, és elvesztem. Nem tudok hova menni. Kérem, fel tudnák hívni a nevelőmet? Nagyon fontos lenne.

A számot nem tudtuk, a telefonunkon sem volt túl sok pénz, hogy kiteljen a tudakozó is, meg a magyarázkodás is. Megígértük, hogy otthonról próbálkozunk.

A vonat közben elment a lányunkkal, és mi hazajöttünk. Megkerestük a számot, és hívtuk a nevelőt. „Bocsánat – hallottuk a telefonban –, de ez valami tévedés lesz. Innen nem veszett el senki. Talán valamelyik másik otthon.” Megkérdeztük, hol van a környéken még ilyen hely. Mondott néhányat. Újabb telefonálások, de sehol nem keresték az elveszett fiút. Végül biciklire ültem, és visszamentem az állomásra. Pokróccal, meleg zoknival, levessel, feltöltött telefonnal. De már nem volt ott. Azóta sem találkoztam vele. Vajon megtalálták?

Krisztián

Amikor először megláttam, alig hittem el, hogy van ilyen. Felnőttforma, nyurga fiú ült a harmadik osztályosok között. Hosszú lábait csak nagy nehezen tudta a pad alá nyomorítani. Új voltam az iskolában, bemutatkoztam, a gyerekek is. Felvettük az adatokat. A többiek kilencévesek voltak, Krisztián tizenöt, és ugyanazon a napon is született, mint a harmadik lányom. Azonnal megjegyeztem magamnak.

Amikor jellemezték magukat, ő azt mondta, „mindenben béna vagyok”. Enynyi idősen ez nem annyira kirívó mondat. Az enyémek is ki-kiejtik a szájukon, csak közben verset írnak, szép grafikákat készítenek, kötnek, varrnak, sütnek, barkácsolnak, és sokat nevetnek. Ő nem nevetett. Kis, keskeny szája volt, látszott, inkább fintorhoz szokott, mint nevetéshez.

Teltek a hetek, hónapok, együtt dolgoztunk. Tanultuk a hittant és azt is, hogy milyen ajándékokat kaptunk Istentől. A lexikális tudásban csakugyan nem volt kimagasló senki abból az osztályból, de a kézügyességük elképesztett, munkáik igazi csodálatot ébresztettek bennem. És ők is megéreztek valamit, mert volt, aki otthon tovább fonogatta a cérnaszálakat, szőtte a terítőket, készítette a koszorúkat, és el is tudott adni belőlük. Egy kis zsebpénz, gondoltam, de aztán kiderült, hogy a tízórai ára lett ezekből a keresetekből. A kicsiknek még elég az iskolai ingyenes, de a nagyok mindig éhesek. Két másik nagyobb gyerekkel együtt az én Krisztiánom is folyton enni szeretett volna.

Egyszer nagyon beteg lett. Kopogott a fagyos úton a csizmám, nem mertem kocsiba ülni, az ő utcájukban senki nem tolja el a havat, csak gyalog lehet odamenni. De tudtam, hogy meg fogom látogatni, mert gyerekként nekem is volt tüdőgyulladásom, és sose felejtem el, milyen gyenge voltam akkor, és hogy fájt még levegőt venni is. Almát vittem meg banánt, hátha azt megeszi. A dombon felfelé jól elfáradtam, mire a házukig értem. A kertben háttal állt egy férfi, éppen fát hasogatott. Talán az apja lehet, gondoltam.

– Elnézést, itt lakik… – de a torkomon akadt a szó. A felém forduló alakban felismertem a fiút, akit kerestem. Ő vágott fát csapzottan, reszketve a hidegben.

Megörült nekem, beljebb terelt. A házban kis vaskályha ontotta a meleget, a tévé előtt ült egy kis család: fiatal férfi és nő óvodáskorú kislánnyal. Elmélyülten szotyoláztak. Krisztián zavartan kínált székkel, és pisszegett, hogy ne zavarjuk az anyját meg a nevelőapját. Még mindig nem értettem semmit. Dolgoznia kell, azért nem volt iskolában, vagy tényleg beteg?

Felém sem fordulva az anyja felelt.

– Állandóan lázas, azt mondta a doktor úr, hogy ki kell izzadnia, azért vágattunk vele fát. Attól majd jobban lesz.

Az öléből kipattanó kislány köszönés nélkül kapta ki a kezemből a táskát, és már bontotta is a banánt magának. Krisztiánnak nem volt széke, a sámlira ültetett le. Sokat köhögött, és folyt róla a veríték. De azért kikísért, amikor pár perc múlva elmentem.

A tél után örültünk a tavasznak. Vártuk a húsvétot, készültünk az anyák napjára is. Kis ajándék, vers, ének. Csak Krisztián feszítette hátra dacosan a fejét.

– Én nem akarok anyák napján köszönteni.

A szavai keményen kopogtak.

– Az anyák nem tökéletesek – mondtam. – Tudod, hányszor kérek bocsánatot a gyerekeimtől? Az embernek elfogy a tü elme, kiabál, hülyeségeket beszél, aztán lehiggad, és azt mondja, ne haragudjatok. Ez emberi dolog.

Krisztián gyűlölettel mért végig.

– Maga vak? – kérdezte vádlón, keserűen. – Pedig volt nálunk. Az egy hétköznap volt. 

Majd még hozzátette:

– Akivel kiabálnak, az létezik. Maga kiabált velem. Tudtam, hogy fontos vagyok, hogy nem mindegy magának, ami velem van. Anyám – szinte köpte a szavakat –, anyám sose szól… semmit.

Megértettem, nem firtattam.

Eltelt a tanév. Krisztián nem bukott meg. Örültem neki, és büszkén veregettem hátba: „Látod, csak haladunk.” Nevetett, ő is megölelt. Aztán a szünetben nem találkoztunk. A születésnapján fel szerettem volna köszönteni, de nem tudtam elérni. Ősszel felkerekedtem személyesen is. A ház, ahol laktak, már másé. Az anyja ismeret len helyre költözött, legalábbis azt mondták a szomszédból a jóakarók. Hiába mondtam, hogy nem vagyok hivatalos személy, szorosra zárt a közösség előttem. A gyerekektől annyit tudtam meg, hogy Krisztián nélkül költöztek el, és mivel nem volt hova mennie egyedül, elindult megkeresni a negyven kilométerre lévő városban lakó apját, aki hatéves kora óta nem látogatta.

Azóta is keresem. Figyelem az arcokat az utcákon, az utak mentén, a nagy áruházak előtt. Figyelem a kabátba burkolódzott koldusok arcát, nem ismerem-e fel bennük Krisztián koravén vonásait. Krisztiánét, aki egyidős a lányommal. Aki nyáron töltötte be a tizenhatot.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.