Egy hatéves kislány egyszer felkerekedett, hogy világgá menjen. Összekészítette a kis motyóját, kedvenc ruháit, némi elemózsiát, és átvágott a házuk mellett nyújtózó nagy templomkerten. Az Isten háza mellett laktak ugyanis. A kert tele volt hatalmas fákkal, cserjékkel, és a végén egy zöld kapu nyílt a külvilágra. A kislány odaért, de ekkor egy titokzatos hang megszólította: „Ne menj el, én szeretlek, nekem fontos vagy.”

Ez a kislány én voltam. Meg voltam győződve arról, hogy ha eltűnnék, nem hiányoznék senkinek. Nem vagyok fontos, értéktelen vagyok. Azt éreztem, hogy teljesen el vagyok veszve.

Tizenhat mécses van előttünk: azoknak az életeknek a szimbóluma, akik odavesztek a buszbalesetben. Olyanok voltak, mint mi: tele vágyakkal, álmokkal, reményekkel. Előttük az élet. Biztosan küzdöttek szorongással, és az értéktelenség-érzés is megkísértette őket, ahogyan engem is hatéves koromban, és azóta százszor. Pedig minden élet értékes. Mégis, amikor egy tinédzser hal meg, ha fiatalokat gyászolunk, akkor mi, felnőttek is a fejünkhöz kapunk: „Ez velem is megtörténhet? Miért pont ők? Mi miért vagyunk életben? Hiszen mi is kirándulunk busszal!” Ez a mai nap közös gyászra hív, nemcsak a hozzátartozók, nemcsak a Szinyeis diáktársak búcsúznak, mindnyájan elvesztettük őket.

Tovább a KötőSzó blogra.