Kölcsey 1823. január 22-én befejezett versének szellemi gyökerei mélyebbre hatolnak a 18–19. századi nemzeti himnuszok világánál. Figyelemre méltó Kölcsey versének sokatmondó alcíme: A magyar nép zivataros századaiból. Értelme akkor világosodik meg előttünk, ha mellé állítjuk a mohácsi vész „zivataros századát” kutató Schulek Tibor irodalomtörténész szavait. „Soha akkora hányada a magyar írástudóknak nem foglalkozott versírással sem előbb, sem később, mint a 16. század második és harmadik harmadában […]. Egyrészt a reformáció évszázados beidegződéseket elsöprő vihara, új életértelmezése […], másrészt a török veszedelem feltartóztathatatlan térhódítása, harácsolása, rabszolgaszedése a magyar vallásos líra addig nem tapasztalt virágzásához vezetett.”

Kollektív nemzeti és egyéni bűnbánat, kapaszkodás a Biblia ígéreteibe, a zsoltároknak a magyar viszonyokra való alkalmazása ez a líra. A Himnusz költője, mint versének alcíme, de formája is tanúsítja, tudatosan kapcsolódott a 16. századi magyar verselés hagyományához.

Műve vallásos hitből fakadó könyörgés, amelyben a bibliai nép helyére a magyar nép kerül, magyar bűn és magyar panasz, az isteni könyörületbe vetett hitnek magyar kifejezése. Kölcsey bölcsen és tudatosan a múltba helyezi látomásának történelmi színpadát. Korának magyar olvasója úgyis tudta: bárhol, bármikor játszódik is valamely históriai mű, az mindig őt érinti személyesen, adott helyzetében. Bár Kölcsey csak rabló mongolt, töröktől vett rabigát, magyart pusztító magyart említett, olvasója számára nem volt kétséges, milyen rabigát kell még a leírásokhoz hozzágondolni.

Kölcsey verse – ebben is emlékeztet Kecskeméti Vég Mihálynak a 16. századi zsoltárköltésére – Istent szólítja meg, hozzá könyörög áldásért. A második és a harmadik versszakot magában foglaló rész Isten jótetteinek elsorolása. Általa hazára talált, ételre és italra lelt a magyar, naggyá vált a nemzetek között. A harmadik rész (negyedik–hetedik versszak) a bűnök megvallása: bűn és bűnhődés. A régi dicsőség képe itt azért villan fel, hogy kontrasztjával erősítse a tragikus jelen vigasztalanságát. E mélypontról emelkedik a befejező versszak magasságába, Isten színe elé, „víg esztendőt” könyörögve.

A nemzeti sors és az istenhit összekapcsolása ihlette Kölcseyt a Himnusz megírására. Nemzeti imádságunk égette bele a magyar szívbe azt a hitet, hogy Istentől jön a balsors, de ő hozza ránk a víg esztendőt is. Himnuszunk a történelemszemléletében egyedülálló. Álljon itt Illyés Gyula elemzéséből néhány részlet: „Első szakasza még küzd a szavakkal, mint az imádkozó, aki Isten elé kerülve megilletődik vállalkozása merészségétől […].” A második szakasznál kezdi a költő a tér és idő határolta haza ábrázolását: „»Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére«, maga a költő, ha öntudatlanul is, emelkedéssel kezdi a táj és a történelem […] ábrázolását. […] »Hajh, de bűneink miatt…« a láthatár úgy borul el, olyan hirtelenséggel, mint nyári zivatarkor. […] Ami azután történik, a három versszakon át, mint a szűnni nem akaró, újra és újra fölgurgulázó vihar; egyre fokozódik. Ez a mi történelmünk. […] Szárnyalásából a vers megérkezett, ez a jelen. Ez a magyar béke. Reményért, vigaszért igazán csak az éghez lehet fordulni. E szakasz után olyan a csönd, mint az orvos szavaira: itt már csak Isten segíthet. Ebben a valóban halotti csöndben száll fel az utolsó szakasz sóhajtása. […] A vers a legkétségbeesettebb reménytelenség bólintó magyaros beismerése után behunyt szemű fohászban oldódik fel. Különös egy himnusz.”

Nemzeti sorshelyzetünktől, az ehhez való egyéni viszonytól és a hazáért érzett felelősség erősségétől függően énekeljük himnuszunkat lélektelenül vagy átélve szövegét és átérezve dallamát. Ez utóbbi esetben azonban sokan fennakadnak utolsó mondatán: „Megbűnhődte már e nép / A múltat s jövendőt.” Nos, mi a „teológiája”, mondanivalója e verssornak? Arról lenne szó, hogy Isten már olyan vétkeinkért is büntet külső csapásokkal, amelyeket még el sem követtünk? Bár Isten büntethet minket külső csapásokkal is, de nem minden ilyen csapás Isten büntetése. Menthetetlen lenne ez a verssor akkor, ha próza lenne és nem vers. De nem próza, hanem vers, amelyet szimbolikusan szabad és kell értelmezni.

Tehát a Himnusz kérdéses sora azt az érzésünket fejezi ki, hogy olyan sok szenvedés érte már nemzetünket, mintha Isten nemcsak a múltat tekintené, de a jövőben elkövetett vétkeinkért is megbüntetett volna már; feltéve, de meg nem engedve, hogy minden külső csapás Isten büntetése. A történelmi tapasztalat csak aláhúzza ezt az érzésünket, ha a múltba nézünk.

Ahhoz persze, hogy Kölcsey költeménye a szó teljes értelmében néphimnuszszá legyen, az kellett, hogy a verssorokat szárnyára vegye a zene. Ehhez csaknem annyi időnek kellett eltelnie, mint a századkezdettől a vers megírásáig. Huszonegy esztendőnek. Akkor viszont, 1844-ben a meghirdetett pályázatra tizenhárom pályamű érkezett Kölcsey Himnuszának megzenésítésére. Tizenkét kísérlet és egy remekmű: Erkel Ferenc kompozíciója. A pályázatra való nagyszámú jelentkezés annak a jele volt, hogy a nemzeti himnusz iránti közóhaj valamiféleképpen már ott volt a reformkorban élő ország levegőjében.

A bírálóbizottság 1844. június 15-én hozta meg a döntését: „A 20 darab arany jutalom egyhangúlag az első szám alatti s következő jeligés pályaműnek ítéltetett oda: »Itt az írás forgassátok – Érett ésszel józanon. Kölcsey« […].” A bizottság e döntése tette Erkel kompozícióját a magyar himnusszá. Ilyen értelemben ezt a napot tekinthetjük a Himnusz születésnapjának.

A levert szabadságharc után a Himnusz helyére egy időre – kényszerrel – az osztrák Gott erhalte került, mely ettől kezdve magyar földön a nemzeti elnyomás jelképe lett. 1867-től – tehát a kiegyezéstől – azonban a Himnusz zenéje történelmi alapdallammá vált, amelyet nemegyszer együtt idéznek Egressy Béni Szózat-melódiájával.

A Kölcsey–Erkel-mű késői történetéhez tartozik, hogy – miután több mint száz éven át élt nemzeti imádságként, utóbb hivatalos állami himnuszként – a Rákosi-korszakban veszélybe került a státusa. Az akkori kormányzat jelképeiben is szakítani akart a múlttal, és az új államformához új himnuszt is tervezett. Komponálására Kodály Zoltánt kérték fel, míg szövegírója Illyés Gyula lett volna. A történelmi távlatban és teljes nemzetben gondolkodó Kodály határozottan visszautasította a felszólítást. „Jó a régi” – válaszolta a megbízási kísérletre. Ez nem kis bátorságot jelentett abban az időben. Végül is a kormányzat hátrált meg. Maradt a „régi”: nemzeti imádságunk, Kölcsey és Erkel Himnusza.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 3. számában jelent meg, január 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.