Hazavágyom igaz otthonomba,

Ahol Atyám lakik.

Ott lehetek

Csendbe’, nyugalomba’,

Ott csend uralkodik.

Sok vággyal kezdtem a vándorlást,

De most már szívem nem óhajt mást:

Hazavágyom.

(EÉ 552,1)

Akkor még nem figyeltem fel arra, hogy ezt az éneket Karl von Gerok stuttgarti költő-lelkész írta (s hogy átmenetileg éppen a róla elnevezett pihenőhely hoteljá­ ban lakunk). Az ének dallama fülbemá­szó, a szövege mégis mindig inkább csak bosszantott. Sokszor hallgattam édesanyám énekét, és kérdeztem hitetlenkedve: hát tényleg ennyire „hazavágyik”? Szeretne minél előbb itt hagyni bennünket? Talán mert nem is szeret bennünket? Vagy mert mi nem szeretjük eléggé őt?

Később jöttem rá, hogy a szerző az ének alapgondolatát Pál apostoltól vette át: „…vágyódom elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél…” Ez pedig igénk egyik mondata! Mit kezdjünk hát vele – ma?

X

Ha megpróbáljuk megmagyarázni, akkor el kell mondanunk, hogy ez az ének a viharos 19. században keletkezett, az úgynevezett ipari forradalom idején. Sorsdöntő változások kora ez, emberi tragédiák millióival. Kialakult a „proletariátus”, mindenfajta tüntetésével és lázadásával, megjelent a Kommunista kiáltvány, és teljes bizonytalanság vett erőt az európai társadalmakon. Magyarország ugyan még fürdött az osztrák császárral való kiegyezés melegében, de már száz és száz földtelen szegény vett kézbe vándorbotot, hogy valahol a tengerentúlon új életet kezdjen. Lehetséges, hogy ilyen létbizonytalanság fenyegetése elől nem maradt más hátra a keresztény embernek, mint hogy „hazavágyom”?

A dekadencia sok jelét magán viselő társadalmainkat állandó feszültségben tartja az eutanázia kérdése: szabad-e segítséget kérnem, ha nem akarok tovább élni, mert emberi erőt meghaladó testi vagy lelki kínok gyötörnek éjjel-nappal? Illetve szabad-e segédkezet nyújtanom másnak, hogy átjusson egy más világba, ahol – az ének szerint – „csend uralkodik”? De tényleg hazavágyik az ilyen, vagy inkább csak „elvágyik” ebből a zavaros és komplikált világból? Hitem szerint nem vagyok jogosult önként véget vetni vagy vettetni az életemnek, ennek az isteni ajándéknak, de bíró sem vagyok, hogy bárkit elítéljek!

Vagy itt van ennek a Pál apostolnak az esete! Börtönében vár az ítéletre. Az ellene emelt vádak olyan súlyosak, hogy akár halálra is ítélhetik. Csoda-e, hogy ez az egyébként rendíthetetlen hitű ember nem röstelli bevallani: „…vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél…”? „…többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben. Zsidóktól ötször kaptam negyven botütést egy híján, háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést…” (2Kor 11,23–25), és ezt a listáját még ki is lehetne egészíteni. Most viszont közvetlenül a halál előcsarnokában ül. Zokon veheti-e hát tőle bárki is, ha ő inkább „hazavágyik”, mint hogy ez a rémes sorozat folytatódjék az életében? „Hazavá­gyom igaz otthonomba…”

Tartozom annak bevallásával – már csak éveim számát tekintve is –, hogy efféle gondolatok tőlem sem teljesen idegenek. Nem állandóan, de a rágondolás szabadságában. S a kérdés: elvágyom vagy hazavágyom?

X

Ha komolyan veszem prédikátori munká­mat, végső soron nem más az, mint magam és mások előkészítése az örök életre. Alább nem adhatom, hacsak nem akarok csupán erénycsősz, életművésztréner vagy a sikeres élethez tanácsokat adó emberbarát szerepében tetszelegni. El kell tehát mondanom, hogy a Szentírás egész szó­ csokorral próbálja körülírni azt, ami re­ ánk vár: örök élet, örökség, hajlék, sátor, ház, együttélés Istennel. Itt kétségkívül ké­ pekről van szó, amelyek mind ugyanazt az egy valóságot kívánják megjelölni. Ezeket a képeket a Szentírás nem színezi ki – mint például az iszlám vallás a paradicsom fantáziadús ecsetelésével! –, hanem valami nagy józansággal tárgyalja. Példá­ul így: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” (1Kor 2,9–10) Magában véve tehát titok marad ennek az „elkészítettnek” a tartalma, de hogy Isten gondoskodott felőle, az nem lehet kétséges.

Azt tapasztalatból tudjuk, hogy földi életünk – még ha egy egész évszázadot betöltő is! – véges, semmiféle kívánságra meg nem hosszabbítható. Éppen ellenkezőleg: „Tudjuk […], hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk” – veti ellene a magabiztosságnak Pál a reménység bizonyossá­ gát (2Kor 5,1). Egyszer tehát vége szakad a „test és vér” jellemezte életünknek, hogy utána következzék…? A semmi, ahogy azt egyre többen rezignáltan spekulálják? Vagy a meglevő átalakul valami mássá! Azzá, ami elkészíttetett!

A Szentírás szerint ennek az öröklendő „másnak” nemcsak az ígéretét bírjuk, hanem a zálogát már meg is kaptuk előlegbe a Szentlélek ajándékai által, hogy felkészülhessünk a fogadására. Ezért nagyon fontos hangsúlyozni, hogy Isten ezzel az eljövendő örökséggel sem elkábítani, sem zsarolni nem akar. Pontosan az ellenkező­ je igaz. Amikor Pál egyik gyülekezetében félelem támadt az időközben elhunytak sorsa felől, akkor az apostol azzal érvel, hogy akármilyen fázisban érhet bennünket a Krisztus visszajövetele, mi akkor is „mindenkor az Úrral leszünk”. És hozzáfű­ zi: „Vigasztaljátok […] egymást ezekkel az igékkel.” (1Thessz 4,17–18) Isten vigasztaló, erősítő, bátorító üzenete az örök életről szóló beszéd. Olyan távlatot tár elénk vele Isten – földi rohanásunk és botladozásaink közepette! –, amelyre érdemes tényleg vágyakozni. Édesanyám módján „hazavá­ gyakozunk” Istennek a Jézus Krisztus által számunkra elkészített nagy meglepeté­ sére. Nyilván erre építve mondja Pál, hogy számára a meghalás nyereség lenne.

X

Mielőtt azonban csodálandó hithőssé avatnánk az apostolt, érdemes végiggondolni a teljes érvelését. Mert nem egyszerű és magától értetődő az örök élet utáni vágyó­dás. Annak ugyanis egyenértékű ellenpólusa az életben maradás. És ez a mi hősünk a kettő között szorong. A megfelelő görög szöveget úgy is fordíthatnánk, hogy „rabul ejt”, „megigéz, elbűvöl” (fascinál). Mégpedig mindkettő. S ha csak magára gondol, a mindennél jobbat választaná. De a maradás mellett is vannak érvei. Mindenekelőtt az ő annyira szeretett feladatára, a misszió­ ra gondol: Isten speciális megbízásával szá­ guldozta körül a Földközi-tenger egész keleti medencéjét, hogy fényt hozzon ebbe a megváltatlan világba. Munkája nyomán gyülekezetek nőttek, és elveszetteknek tartott emberek seregei lettek a Krisztus megváltottjaivá. Szakadjon meg most ez a sokat ígérő, erős fonál, csak mert ő szeretne a Krisztussal lenni? Nem lenne ez éppen engedetlenség a feladatával, no meg a megbízójával szemben? Nem lenne ez egyfajta önzés a részéről?

Meghatározott feladat, megbízatás, terv megvalósítani akarása számtalan embert tartott már életben, esetleg szenvedések, fájdalmak, sírás és küzdelmek közepette, talán hónapokon vagy akár éveken át is. Idesorolhatnám édesapámat is, aki saját kezűleg építette föl a családi házunkat, amely azonban valahogy soha nem akart elkészülni. Azzal tréfálkozott, hogy addig ő meg nem halhat, amíg ez a ház végérvé­ nyesen el nem készül. Hirtelen támadt halálos betegsége elvitte őt, de a ház készen állt. Ez a „feladat” tartotta életben?

Pálnak van még egy további oka is, hogy hazavágyódását az időben is kitolja. S ez az ő szeretett filippi gyülekezete: „De e testben megmaradnom szükségesebb ti érettetek” – jelenti ki egész határozottan (Fil 1,24; Károli-fordítás). Ha jól belegondolunk, ezt az embert nem valami üres altruizmus vezette, nem akart gyülekezetének „megváltója” lenni. De világossá tette számukra, hogy arra a bizonyos Krisztussal levésre nem kell addig várakoznunk, míg lehunyjuk a szemünket. Krisztus számára és szá­mukra az élet s a vele való járás, életfolytatás már most is lehetséges. Hát nem ezt prédikálta nekik mint saját hitvallását, hogy „többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem”? (Gal 2,20) Vagy ahogy igénk mondja: „Mert nékem az élet Krisztus…” Mert aki azt mondta magáról, hogy „én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11,25), az ezzel a kijelentésével nem a halottaknak kínálkozott útitársul, hanem nekünk, az élőknek. S a meghívás, az ajánlat is ennek megfelelő: „Jőjjetek énhozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek […], és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.” (Mt 11,28– 29; Károli-fordítás) Ez az élőknek szól, akár Filippiben, akár másutt. A nagy ajándék, az elkészített „ízlelgetése” már itt megkezdődhet, hogy aztán végleg ott teljesedjék ki, amikor Istennél leszünk.

Végül Pál még egy további nyereséggel számol: „…együtt maradok mindnyájatokkal a ti hitben való gyarapodásotokra és örömötökre…” Számol azzal, hogy a hit ugyanis soha nem valami befejezett tő­ ke, amelyet birtokolunk. Soha nem mondhatjuk, hogy teljesen tökéletes. Gyarapodni lehet benne, és ez kéz a kézben jár az örömmel. Mindebben kínálkozik további megbízható partnernek, s ez már magá­ ban is megéri a maradást, az együtt maradást és a beteljesedést.

Azt gondolom, hogy Pál érvelésé­nek csúcsához érkeztünk ezzel. Isten maegengedi, hogy itt éljünk, s ez nem csupán a magunk megvalósításának küzdőtere. Gazdagabb élet az, ha másoknak is örö­me telik benne. Mérlegeltük-e már ilyen szemszögből eddig lefolyt életünket? Maradok, amíg ez nektek örömötökre szolgál! Mi más ez, mint a Krisztussal járó-élő keresztény feladata ebben az életben?

Micsoda kitüntető szolgálat lehet ez? Az örök élet kilátásba helyezett, megígért ajándékának zálogaként. Ámen. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.