„Ha tehát az ember a világ egészéből fölvesz egy kavicsot, egy falevelet, egy eldobott T-dugót, környezete fontos vagy nem fontos részletét, megtörténhet, hogy ez a valami mikroadóvá válik a kezében, amely váratlan műsort sugároz. Sugározza a világot, amit ismerünk, és azt is belőle, amit nem ismerünk, ami az ismeret mögött van. Ez utóbbi sávot rosszul értjük, vagy nem értjük, nehezen is halljuk meg, mint rádiócsillagokat a földi rádiózás zajában” – fogalmaz a versekkel kapcsolatban Nemes Nagy Ágnes. A gondolatot ma kitágítanám és a művészetre alkalmaznám. A rácsodálkozás, a felfedezés és az ismeret mögöttinek felvillantása ugyanis nemcsak a lírára, hanem általában véve a művészetre is igaz. Természetesen nem minden mű válik e megfoghatatlanság hordozójává, mégis, a művészetnek van egy halvány, ugyanakkor egyetemes és világító szelete, mely nemcsak elmesél vagy leír, megmutat vagy ábrázol, azaz nemcsak az esztétikát keresi, hanem éppen az esztétikán túlira mutat, oda, amit Nemes Nagy Ágnes így fogalmaz meg: „pszichikai létünk nem ismert tartományaiból tép ki magának” egy szeletet.

A parafrázisnál maradva kiemelném, hogy a művészet „sugárzóképességét ismert anyagai nem indokolják”, sőt, hozzáteszem, hogy nem is magyarázzák. A művészet ugyanis olyat mutat, mely szemnek láthatatlan. Az érzések, a individuum, az egzisztencia, a lélek és a transzcendens sűrítményei ezek, olyan hordozók, melyek anyagtól, mérettől, műfajtól és formától függetlenül képesek arra, hogy kinyissák a világ kevésbé ismert, mégis, a valóságot, igazságot, szépséget és jóságot tartalmazó részeit. Teret és időt, azaz ablakot tárnak a véges és végtelen létre, és ezzel a befogadó számára közelebb hozzák az élet kérdéseit. Teszik mindezt úgy, hogy közben valóban megfoghatatlanok maradnak, hiszen apró alkotóelemeik nem mások, mint egyebek mellett talált tárgy, vagy klasszikus értelemben véve por, vászon, tinta, fonal és festék, vagy csak egyszerűen a hang. Ezek alkotják a megmagyarázhatatlant, a végtelen megfoghatatlanság sugárzását.

Mi teszi, hogy az emberi szív, vagy lélek számára e tárgyak, hangok, tollvonások mégis közvetítővé válnak? Ez azt hiszem a művészet örök kérdése, a keresés, azon belül is az igazságkeresés, a művészeti alázat és a kvalitás kibontakozásának az összetett titka. A művészet ugyanis egy megismerhető titok, melynek kincse nem az alkotói folyamatban, hanem a művel folytatott dialógusban rejlik. Így jutunk el Nemes Nagy Ágnestől Pilinszky Jánosig, aki így fogalmaz: „A művészet tulajdonképpen nem más, mint áttörni a tényeket és eljutni a valósághoz.”

Lator László, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémián mondott székfoglaló előadásában egyebek mellett arról beszélt, hogy Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Szabó Magda és Somlyó György azon nemzedék tagjai, amelyik a „számvetés sürgető igényét érezte: mi történt, hogy történt, miért történt velünk, a világgal”.

Lator levezeti, hogy mindez hogyan jelenik meg Pilinszky hevesen, sötéten izzó, szenvedéllyel telített verseiben és Nemes Nagy Ágnes általa is tárgyiasnak nevezett lírájában. Mindkettőnél a keresés, így az etikai kérdések tisztázása, a bűnnel, sötétséggel és azzal szemben állóként megjelenő világossággal való viaskodás és alázat döntési kényszerét emeli ki. Lator László egy Nemes Nagy-verssel kapcsolatban „erkölcsi kategorikus imperatívusznak” nevezi a lírát, mely Pilinszky műveire egyaránt érvényes.

*

E kutatás, feltárás, a leplezetlen igazság keresésének irányába indultak el a ma kiállító alkotók is, akik a 20. század két magyar költőóriásának, Nemes Nagy Ágnesnek és Pilinszky Jánosnak az életéből és műveikből kiindulva alkották meg a 20. századra, a művészekre, ugyanakkor a jelenre reflektáló vallomásaikat. Tették mindezt úgy, hogy nem egy klasszikusan vett hommage kiállítással tisztelegnek, hanem a művészelődök gondolatiságából kiindulva formálták meg önnön kijelentéseiket, kereséseiket, kérdőjeleiket és reményeiket. Vallom, hogy e művek vallomások, melyek egyszerre tesznek fel kérdéseket, tisztázni, előrelépni, tisztelegni és szembenézni akarnak – a fellélegzés óhajtásával.

Olyanok, melyek bevezetnek és megnyitnak egy tágan vett halmazt, azt, amelyet korunk nagyon sokszor felszínessé, olykor tabuvá tesz, azaz az öröm, a bánat, a magány, a jóság, a transzcendens és az önismeret kérdését. Számomra ez a kiállítás megkerülhetetlen része. Az, hogy szembe mer találkoztatni, meg meri mutatni, fel meri vállalni, hogy honnan jöttünk, s e mellé oda meri tenni a filozófia másik két nagy kérdését, hogy hol vagyunk és hová megyünk. Nem könnyű tárlatra érkeztünk, bár Nemes Nagy és Pilinszky neve sem ezt feltételezte. Öröm, hogy a művészek a sötét angyaltól, a 20. század tragédiájától, az emlékek tárházától elvezetnek minket a kiút kereséséhez, a kegyelem megfogalmazásához, a nemeshez, a tisztához. Az alkotások ugyanis – egységet alkotva – felragyogtatják és megsejtetik a befogadóval a jó választásának esélyét.

Más szóval e tárlat az emberi lét kifürkészhetetlenségének lehetőségeit mutatja be és bízza ránk, nézőkre. Ezáltal itt, a Ráday-kastélyban nemcsak címében léphetünk ma be a jelen idő vitrinébe, hanem valóságosan is.

*

Ma, amikor nemcsak a politikai, vallási, hanem a művészet terén is sok szempontból megosztottság vesz minket körül, akkor különösen is fontos és figyelemfelkeltő az az immáron több mint 10 évre visszatekintő kezdeményezés, mely Gödöllőről indult. A 2005-ben megalakult GÖMB Alkotócsoport a gödöllői és Gödöllő környéki művészeket fogja össze és alkot egy olyan szellemi és közösségi műhelyt, melynek az itt is látható sokszínűség mellett az itt is megtapasztalható mélység is a jellemzője. Talán a közösségen túl külön is hangsúlyos, hogy az alkotócsoport nem egy zárt egységet alkot, hanem időről időre másoknak is lehetőséget ad a közös gondolkodásra. Így történt ez most is, hiszen a GÖMB kiállító tagjain túl ma megismerhetjük a szintén kiállító művészbarátaikat is, így a Liget folyóirat néhány szerzőjével, valamint gödöllői és péceli alkotókkal is közösen gondolkodhatunk.

Köszönet illeti a péceli Ráday-kastély munkatársait, hogy helyet adtak e tárlatnak, valamint a kiállítás rendezőinek, hogy elénk tárták az alkotásokat.
A legfőbb köszönet a kiállító művészeknek jár, akik bevezetnek minket alkotói világukban. Engedjék meg, hogy név szerint is megemlítsem az alkotókat: Ács József, Bada Márta, Bajkó Dániel, Balla Vera, Bányai Gizella, Béczesi-Dienes Erika, Birtalan Ferenc, Bujdosó Ernő, Dercsényiné Horváth Gabriella, Dóczi Attila, Dvorszky Anikó, Fábián Dénes Zoltán, Goschler Tamás, Handi Péter, Kovács Gabriella, Kőhalmi Ákos, Márvány Miklós, Mészáros János, Petrovics József, Pirók Irén, Polgár Teréz Eszter, Posztobányi Péter, Rehák Julianna, Szekeres Erzsébet, Szentiványi-Székely Enikő, Szinvai Pál, Sz. Jánosi Erzsébet, Varga Zoltán Zsolt, Zenovitz Zénó

*

„A költő munkájának legalább akkora része a csönd és a hallgatás, mint a megnyilatkozás. Csakhogy többféle csönd, többféle hallgatás létezik. Az egyik például tehetetlenségből és tanácstalanságból fakad. Ez bizony keserves, s még részletekben is nehéz önmagunknak bevallanunk. De van aktív csönd és aktív hallgatás is, ami leginkább az atléták fölkészülésére hasonlít” – fogalmaz Pilinszky János.

A csönd valóban sokrétű. Előfordul, hogy a hangzavarban, olykor a legnagyobb magányban ül ránk. Ugyanakkor a csönd fel is szabadíthat, s válhat termőfölddé, így megélhetjük Bach zenéjében, vers olvasása közben, vagy alkotások előtt állva. Minden kedves jelenlévőnek kívánom, hogy találja meg itt, az önnön valós, befogadó csöndjét, mely nem némaságot, sokkal inkább dialógust jelent a látottakkal.