Harminc küllő kerít egy kerékagyat,
de köztük üresség rejlik:
a kerék ezért használható.
Agyagból formálják az edényt,
de benne üresség rejlik:
az edény ezért használható.
A házon ajtót-ablakot nyitnak,
mert belül üresség rejlik:
a ház ezért használható.
Így hasznos a létező és hasznot-adó a nemlétező.
(Lao-ce: Tao te King. Az Út és Erény könyve. Az út – 11. vers; Weöres Sándor fordítása)

Szita István festészetének megragadásához nem véletlenül választottam a Lao-ce-idézetet, hiszen az a fantasztikusan egyéni festői forma- és színvilág, amely az itt kiállított képekről visszaköszön, épp a hiányon, a lemondáson és a negatív formákon keresztül érthető meg leginkább. A művész egyházi pályafutását derékba törő igazságtalan eljárás után nemcsak az élete, hanem a festészete is válságba került, hiszen nem csupán a művészi pályáról, de az egyházi szolgálatról is le kellett mondania.

Ebből a mélyrepülésből csak 1977 körül, erdei meditációi során találta meg a kiutat, a korhadt farönkökön felfedezett szúrágások segítségével, amelyeket frottázs-, azaz dörzsnyomattechnikával lemásolva és összegyűjtve, motívumként emelt be a művészetébe. Ez a motívum teljesen új irányba indította el festői látásmódját. A szúrágás az anyag hiányának alakja, amely nem puszta formai lelemény, és idővel Szita festészetének fontos metaforájává nemesedett. Ahogy írta: „Mindig a semmiből, a nem létezőből egy belső hang és erő kényszerít a valóság felé.”

Élet és művészet

A gyerekkorától a képzőművészeti pálya irányába tartó fiatal Szita egyházi ambícióinak következtében nem tudta elkezdeni a képzőművészeti főiskolát, hiába élvezte Barcsay mester személyes támogatását. Elvégezte az evangélikus teológiát, lelkészként szolgált, hamarosan azonban meg kellett válnia egyházától: 1968-ban a püspökkel való nyílt konfliktus következtében eltiltották az egyházi szolgálattól. Soha többé nem térhetett vissza a lelkészi pályára; teljes erkölcsi rehabilitálása 2007-ben történt meg. 

A lelkészi hivatástól való eltiltása után szakmunkásként, majd vegyésztechnikusként dolgozott a Taurus gumigyárban, s közben – a nyilvánosság teljes kizárásával – folyamatosan alkotott. A művészi karrier lehetőségét az egyházi szolgálat reményében feladó Szita így mind az egyházi, mind a professzionális művészi pályájától megfosztva érezhette magát.

Ahogy az életéről, úgy a festészetéről is elmondható, hogy tele van ellentmondásokkal. Festészetében két, egymással szinte semmilyen kapcsolatba nem hozható stílust lehet megkülönböztetni, amelyek műtárgycsoportokra vonatkoztatva jól elkülöníthetők.

Egyházi műveket követő műtermi kalandozások

Egyházi festményeit leginkább naiv, elbeszélő, az eredetiséget leggyakrabban nélkülöző művészet jellemzi, amely bemutatásra mindenképpen érdemes, egységes festői világot képvisel. Szita ezzel párhuzamosan – szinte titokban – kifejlesztett egy teljesen autonóm, az elvárásokat semmibe vevő, színekben gazdag nonfiguratív festészetet, amelynek darabjai hosszú éveken keresztül kizárólag a műterem falai között maradtak. Ezek legjavából született meg az Egy ismeretlen életmű című kiállítás.

De vajon mi a magyarázat arra, hogy Szita festészetében az egyházi művek stílusa ennyire elüt a saját kedvtelésé- re festett műtermi képekétől? Azt gondolom, hogy egyházi művészetét erősen meghatározták azok az egyház felől érkező, vélt vagy valós elvárások, amelyeknek a művek készítésekor meg akart felelni, valamint a szent történethez való ragaszkodás, a narrativitás, az egyértelműség és az ikonográfiai sémák ismétlése. Mindezek túl erős példaként álltak előtte, így nem tudta – vagy nem is akarta – függetleníteni magát tőlük. Ezzel ellentétben nem egyházi témájú, talán leginkább nonfiguratívnak nevezhető képeiből sugárzik a festői szabadság, a harmónia, a szépség utáni vágy és az az alázat, amellyel a legapróbb részletformákban is igyekezett megtalálni a szépséget. Ezek a képek – a vallásos alkotá- sokkal ellentétben – nemcsak érzékiek, de hallatlanul érzelmesek, küzdelmesek, személyesek és őszinték is.

Ebben a nonfiguratív, mindenfajta nyilvánosságot kizáró festészeti világban tudta megélni azt a szabadságvágyat, amely – bár teljesen kibontakozni sosem tudott – folyamatosan utat talált magának Szita életében, de kiváltképp festészetében. (Az Európai Iskola néhány művészéhez hasonlóan Szita is évtizedeken keresztül kizárólag saját magának festett.) Ennek a szabadságnak a kibontakozását egyik oldalról az egyént kontrolláló államszocializmus elnyomó gépezete, másik oldalról az akkori evangélikus egyházzal való ambivalens viszonya és persze a létfenntartás érdekében végzett munkája akadályozta.

Hatások és a saját stílus kialakulása

Szita művészetről alkotott felfogására mindenekelőtt Vaszilij Kandinszkij volt nagy hatással. Az orosz absztrakt festőnek A szellemiség a művészetben című művészetfilozófiai írására többször is hivatkozik szövegeiben. Festészetére hatott még a svájci Johannes Ittennek, a korai Bauhaus fantasztikus tanárának színtana, a szintén svájci Paul Klee imaginárius festészete, a francia–német Hans Arp befoglaló formáinak autonóm világa és a német Max Ernst játékos festészete is. A hazai művészek közül talán leginkább Illés Árpádnak, Korniss Dezsőnek és az Európai Iskola egyes művészeinek hatása érezhető a munkáin.

Szita István festészetelméleti művein és művészetén egyaránt érezhető a folyamatos önképzés és tájékozódás. Sok tekintetben magáévá tette Kandinszkij nézeteit, amelyek szerint a szín, a forma és a vonal kompozícióba rendezése elsőbbséget élvez a tárgyi világ ábrázolásá- val szemben. A tiszta művészet számára elegendő volt az érzelmek és a gondolatok kifejezéséhez. Szita is sokat foglalkozott az egyes színek lélekre gyakorolt hatásával, szimbolikájával, tartalmával és a lehetséges kompozícióba rendezésével, s ezzel önálló vizuális világot teremtett. Inspirációit sokszor a már említett hétköznapi formákból (szúrágások, gyűrődések, mikroszkopikus formák) merítette, majd ezeket magasabb szintre emelve transzformálta művészetébe.

A korszakra jellemző visszafogott színhasználattal ellentétben Szita a színvilága és a kompozíciói által erőteljes, élő, kontrasztos stílust alakított ki, amely olykor kifejezetten vad, érzéki látványt nyújt. Eredeti formai és technikai ötleteit sokáig próbálgatta, mire egy-egy kitűnő darab született, de így is több tucat remekmű van a hagyatékban. A kiállításhoz kapcsolódóan katalógus készül, amely várhatóan októberben jelenik meg. Szita István életéről és festészetéről Frenyó György készít dokumentumfilmet, amelynek végső változatát szintén ősszel mutatják be.

A kiállítás augusztus 4-ig tekinthető meg a Resident Art Budapest galériában: 1061 Budapest, Andrássy út 33.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 27-28. számában jelent meg, 2017. július 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.