A 95 tétel adja meg az egész reformációnak azt az alaphangját, ami egykor Keresztelő János igehirdetésének és a világ nyilvánossága előtt első ízben megjelenő Jézus igehirdetésének, a megváltás evangéliumának is alaphangja volt: „Térjetek meg, mert elközelgett az Isten országa!” Ezt az alaphangot visszhangozzák a 95 tételt kiszögező Luther kalapácsütései is: „Amikor a mi Urunk és Mesterünk, a Jézus Krisztus így szól, »Térjetek meg!« –, azt akarja, hogy a hívők egész élete folytonos megtérés legyen!” 

Így hangzik a gyakran idézett első tétel, amihez Luther az 1518. augusztus 21-én kiadott magyarázatában ezt a kommentárt fűzi: „Ezt a tételt állom, és annak igazságában éppenséggel nem kételkedem. Mindamellett – tekintettel az avatatlanokra –, igazolom azt először is magából a görög szóból. »Metanoeite«  annyit jelent, hogy »Térjetek meg«, amit egészen szó szerint latinul a »transmentamini« szóval fejezhetünk ki, vagyis ilyenformán: Öltözzetek fel más érzületet és értelmet, legyetek ismét okosak, hagyjatok fel eddigi gondolkodástokkal és lelki irányotokkal, és más életet élve, ezentúl ti, akik eddig csak a földieken csüngtetek, mostantól a mennyeiekre viseljetek gondot. Az Apostol a Róma 12,2-ben ezt így fejezi ki: »Változzatok meg értelmetek megújulásával!« E megújulás eredménye, hogy a bűnös ismét észre tér és megutálja bűnét. Tiszta dolog azonban, hogy ezen észretérésnek vagy önmagunk megutálásának egész életünkön át kell tartania, ama mondás szerint: »Aki gyűlöli életét a földön, megtartja azt az örök életre.« Szintúgy: »Aki fel nem veszi a keresztjét és úgy nem követ engem, az nem méltó hozzám.« És ugyanott: »Nem békességet hozni jöttem a földre, hanem fegyvert.« (Máté 10,34–39) És Máté 5,4 szerint: »Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.« És Pál a Róma 6-ban és a Róma 8-ban, valamint más fejezetekben is meghagyja, hogy »Akik itt e földön élünk, a testet feszítsük meg tagjaival együtt.« A Galata 5. arra int, hogy »A testet feszítsük meg minden kívánságával együtt.« És a 2. Korinthus 6,4 ezt mondja: »Úgy ajánljuk magunkat, mint Isten szolgái, hosszútűrésben, munkában, virrasztásban, böjtölésben«, és így tovább. Másodszor… Krisztus nem a betű, hanem a lélek mestere, és az ő igéi is lélek és élet, ezért ő csakis olyan megtérésre inthet, ami lélekben és igazságban megy végbe, nem pedig olyanra, amit külsőképp a legönhittebb képmutatók is megcselekedhetnek, akik böjtölvén ábrázatukat eltorzítják, akik az utcasarkokon megállva imádkoznak és kürtöt fúvatnak, amikor alamizsnát osztanak. Krisztus csakis olyan megtérésre inthet, amit bármilyen státusban megcselekedhetünk, amit végrehajthat a király a maga bíborában, a pap a maga ékességében, a fejedelem a maga méltóságában éppúgy, mint a barát vagy a koldus a maga csuhájában vagy rongyában; minőt Dániel és az ő társai Babilon falai között is gyakoroltak. Mert Krisztus tanításának minden emberre, vagyis bármilyen állásban lévő emberre alkalmazhatónak kell lennie. Harmadszor, mi egész életünkön át így imádkozunk és kell is, hogy így imádkozzunk: »Bocsásd meg a mi vétkeinket!« Következésképp egész életünkben gyakoroljuk a megtérést és elégedetlenkedünk önmagunkkal, ha csak bolond módra azt nem véljük, hogy nekünk csupán színből szükséges bűneink bocsánatáért naponta könyörögnünk. Mert azok a bűnök, amikért kötelességünk nap mint nap könyörögni, bizony valóságos és nem csekély bűnök. De még ha bocsánatosak is, hogyha meg nem bocsáttatnak, nem üdvözülhetünk.” Eddig Luther saját magyarázata. Ezzel készíti elő a búcsú elleni frontális támadást. 

A búcsú a bűn evilági, időleges, és halál utáni, örökké tartó következménye alóli mentesüléssel biztatott, a saját bűnös természetünkkel való radikális leszámolás követelménye nélkül. Luther azt a felfogást veszi célba, amire nemcsak a búcsú, de a középkori egyház egész bűnről és bűnbánatról szóló tanítása épült. Ezt a bűn vulgáris felfogásának is lehet mondani, ami egyébként ma is népszerű. Lényege, hogy az embert a vétkes cselekedetei teszik bűnössé. Luther ezzel szemben rámutat, hogy – a Szentírás tanúsága szerint – Ádám óta nekünk a születéssel örökölt természetünkké lett a bűn. Nem vétkes cselekedeteink visszahatásaként leszünk bűnösök, hanem a természetünkké vált bűn hat minden cselekedetünkben. Ezért a megoldást sem kereshetjük olyan technikákban, melyek a vétkes cselekedetek következményétől úgy mentesítenek, hogy az igazi okot, bűnös természetünket érintetlenül hagyják. Mert amíg természetünk a bűn, addig az Istennel való közösségből száműzve vagyunk. 

Luther felfogásában a megtérés tehát nem más, mint a bűnös természetnek, az úgynevezett régi Ádámnak, vagy óembernek szüntelen és folyamatos öldöklése. Ezt – az Újszövetség nyomán – különböző képekkel fejezi ki. Egyszer a bűnös természet, a bűnös óember Krisztussal együtt történő keresztre feszítéseként írja le, máskor a régi Ádámnak a keresztség vizében történő naponkénti megfojtásáról beszél. Ám ez a folyamat csak a test halálának óráján teljesülhet be maradéktalanul. Az óember, a régi Ádám – mint mondja –, csak a sírásó koporsónk fölött tett utolsó kapavágásával tűnik el végérvényesen. Addig csak agonizálhat. Ezért naponkénti szakadatlan megtérésben élni annyi, mint az óembert, a bűnnel eggyé lett természetünket agóniára kényszeríteni és az agónia állapotában tartani. Csak így kelhet életre bennünk a Krisztus természetét hordozó új ember. 

A megtérés tehát nem külsőség, de kétségtelenül van külső jele: a Krisztus természetének döntéseinkben, szavainkban, cselekedeteinkben való megnyilvánulása. Így érti Pál is, amikor a Galata levél 2. fejezetének 20. versében ezt írja: „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amelyet most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem…” Amennyire igaz, hogy Pál visszafordíthatatlannak érzi a benne végbemenő folyamatot, annyira igaz az is, hogy önmaga keresztre adásáról és a benne életre kelő Krisztusról nem egymásutániságban, hanem egyidejűségben beszél. Ezt Luther sem érti másként. 

Luther nem próbál azzal vigasztalni, hogy Isten akkor is elrendez mindent, ha bűnös természetünk állandó agóniára kényszerítését elmulasztjuk. Ellenben azzal vigasztal, hogy az óember agóniára kényszerítésében Isten nem hagy minket segítség nélkül. Ad belső, és ad külső segítséget is. A belső segítséget a Szentlélek adja, aki az ige és a szentségek által viszi véghez bűnös természetünk megöldöklését, hogy ezzel egy időben Krisztus természetét életre keltse bennünk. A külső segítséget pedig a ránk nehezedő keresztek, a minket érő szenvedések jelentik. Ezekben mindig Isten atyai kezét kell felismernünk, amint éppen Ádám bűnös természetét fojtja meg bennünk. 

Mert Ádámtól örökölt természetünknek mindenképpen pusztulnia kell. Ez Isten megmásíthatatlan ítélete. Mégis van rá lehetőség, hogy ezután Krisztus éljen bennünk, és így e világban Krisztus-hordozókként, az örökkévalóságban pedig majd Krisztusban élhessünk, mint Isten megváltott gyermekei. Ma még ezt a lehetőséget kínálja Isten az evangéliumban, amely egykor ezzel a felszólítással kezdődött, és ma a mi szívünkön is ezzel kopogtat: „Térjetek meg, mert elközelített az Isten országa!” 

A Híd magazin megrendelhető az evmis@lutheran.hu címen.